11.Fejezet: Lefújt buli

Remélem, tetszeni fog, most más bőrébe bújhattok Iris helyett! Kicsit durva lesz, szóval kössétek fel a gatyát! Jaj, és kommenteljetek, lécci!!! Puszi:

Lunda

Remegtem karjaiban, ahogy felhevülten összefonódott testünk, egy szentélyben, ahova még sosem lépett be senki, mert nem is létezett, s mert saját szentélyünk még nem volt másé, soha. Mit számított most az, hogy vasalt egyenruhában vagyunk, mikor együtt lehetünk? Tomi felső ajkaimat fogai közé véve gyengéden rágcsálta, s majd a derekamra tapasztott kezével hátamat kezdte simogatni. A terem zárva volt, a fiúnak mindössze fél percébe tellett, és tökéletessé varázsolta a helyet. A kulcsok a zárakban voltak, hogy senki se tudja kinyitni azokat, a lámpák pedíg rég nem égtek, a szürke felhőzet nem adott túl sok fényt. Tomi kihozott a raktárból egy puha szivacsot, és teljesen tisztában volt azzal, hogy mi sülhet ki ebből.  A fiú volt az én ágyam, rajta feküdtem. Simultam izmos felsőtestéhez, a szívem majd kiszakadt a helyéről, tudtam, Tomi már az enyém… De aztán a heves csókcsatából lassan visszább vettünk, apró mozdulatokkal, simogatásokkal, csókokkal adtuk a másik tudtára, vele vagyunk. Aztán már csak simultam a fiúhoz, nem kellett szó, vagy valami más, és én csak azt akartam, hogy a pillanat ott maradjon, éljen örökké, mindig abban a percben létezzek, és ne legyen oly törékeny, mint egy pillangó a kezemben, melyet elpusztít és kihűt, csupán csak az első fagy.  De végül el kellett múlnia, a pillangó elrepült, még ha nem is halt meg, hanem tovább élt.  Egy apró, odavetett pillantás elég volt az órámra, hogy két perc, és kicsöngetnek. Muszáj volt felállnom, és csupán a lakó szobám felé menet megbeszélve a dolgot. A kulcsokat Tomi leadta a portára,  és amikor láttam, hogy Roxi nincs sehol a pici lakóhelyünkön belül, beinvitáltam Tomit a szobámba.

- Akkor mi most együtt vagyunk? – szegeztem neki a kérdést.  Mindketten az ágyamon ültünk, egymás mellett, olyan közel, hogy a fejemet a vállára hajtottam.

- Igen. – mosolygott Tomi.

- És mi lesz Lillával? – kérdeztem tőle.

- Mi lenne? – nézett rám.

- Úgy értem, hogy mondjuk el neki? Ő is eléggé szemét volt, mikor közölte, öhm, félig közöltette veled! – néztem a fiúra szúrós szemekkel. Ő féloldalasan elmosolyodott.

- Majd mi is kitolunk vele! De veled mi lesz? Szerinted nem fogja beváltani a fenyegetőzését?

- Ugyan, mit tehet? – kérdeztem.

- Ezt kéne kiderítenünk. Mikor ma beszéltem vele, azt mondta, éjszaka lesz valami buli. A bátyjáéknál, el akart vinni.

- De nemet mondtál?? – kérdeztem azonnal.

- Nem, dehogy! Akkor ezek a dolgok még nem történtek meg. Elmegyek, és próbálok a lehető legtöbbet kideríteni a csajról. Amúgy meg, hírneve az van, az biztos! Mosolygott Tomi, én pedíg bosszúságot színlelve, de aztán mosolyogva beleboxoltam a karjába.

*************

Lilla: 1/E

************

Nem tudom, Tomi igazán szeret- e még. Ma valami nagyon fontos dolga volt, 3- fél ötig. Az eszem megáll. Utálom, ha elmegy. Kivel, mit csinálhat, és hol? Most őszintén; nem, nem bízom meg benne! Nincs értelme. Úgyis tudom, hogy azt a hülye libát szereti. Én maximalista vagyok. A barátnőim néha mondogatják, hogy túlságosan el vagyok telve magamtól. Nem igaz. Egyszerűen csak mindenhova kell egy olyan lány, aki mindenkinél szebb, és aki után ugranak a pasik.  De ők ezt nem tudhatták. Chan- nek csak a bélférges diéta jött be, ó, hogy milyen kövér volt előtte! Én azért ilyen borzalmakra nem adom a fejem.  Hogy irtanák ki utána belőlem azt az élősködőt? Ez rossz választás volt a barátnőm részéről. Nem hiszem, hogy túl fogja élni. Már túl gyenge. Szólnunk kell az igazgatónak.  De nekik még így sincsen pasijuk. Engem egyszer csak Tomi követni kezdett. Megtetszett már nekem a bulin is. És legalább ezt is fel tudtam használni Iris ellen. Készülődnöm kell. Mindjárt éjfél.

Arra riadtam fel az álmomból, hogy csöngettek. A hajam rendben, épp csak szunyókáltam egy pár percet. Smink, parfüm, ruha,hajam; oké. Kimentem a nappali-konyha-előszobába, ahol már Tomi várt rám. Aztán magunk mögött bezártuk az ajtót, és elindultunk egy középiskolás fiú után. Bátyám egyik osztálytársa. Egy rövid hídon mentünk át a másik suli épületébe. Sötét volt, alig láttam valamit. Aztán egy résnyire nyitott ajtón keresztül fény szűrődött ki, és mi bementünk a szobába.

- Cső, hugi! – kiáltott nekem a bátyám. Egy teletömött szatyor volt nála. Gondolom, tele kábítószerrel. Megörültem. Végre utánpótlás!

- Szia, Sam! – kiáltottam neki.

- Pasid van? – kérdezte a bátyám. – Szegény srác!

- Elég volt a genyó kijelentésekből! – mondtam, és a zacskó után nyúltam.

- Hé, Lilla, vissza! – ragadta meg a karomat Sam. – Hol marad a fizetség?

- Pénzt akarsz? – villant meg a szemem.

- Mi mást?

- De nekem nincs egy euróm sem!

- Akkor ideje lesz leszoknod. Apa amúgy is megöl, ha rájön... már ha nem öl meg elöbb a szer! – mosolygott.

- Ez durva poén volt. – mondta Tom. – Menjünk innen!

- Soha! – kiáltottam vissza. Ide a cuccot! – kissé kikeltem magamból. Ez van. Már megszoktam a tűket.

- Nem! – mondta a bátyám. – Pénzt!

- De eddig sosem kértél semmit! – az agyamig eljutott a tudat; nem jutok a kábszerhez.

- Valaki jön! – kiáltott egy fiú, mindenki elhalkult. A lámpákat lekapcsoltuk. Tom megragadta a karomat, és berángatott a fürdő szobába.

- Állj be e kádba, bújj el! Húzd be a függönyt! – utasított.

- De te utálsz engem! Miért segítesz? – kérdeztem értetlenkedve.

- Szerinted én le akarok bukni? – kérdezte, miközben kirámolta a csap alatti szekrényt. Bepréselte magát, és becsukta az ajtókat. Én elterültem a kádban. Féltem. Most mi lesz? Magamra terítettem egy törölközőt. Pár perc múlva bejött egy nő, mellette a bátyám, hallottam a hangjukat. A bátyám odalépett a kádhoz. Kicsit lehúztam a fejemnél a törölközőt.

- És iderakjuk a felesleges dolgokat.  – Aztán a földre pillantott. Ott hevert az összes cucc, amiket Tom kihajigált a szekrényből. Sam szerintem felkapta őket. – Mint például ezeket. – És bedobálta az összes cuccot a kádba,- rám. Törölközők, takarító cuccok, vécé papír gurigákat.

- Okay, Good night! – a nőcike kisétált a szobából, majd csapódott az ajtó. Tomi kimászott a szekrényből. Lepakolta rólam a cuccokat. A szívem vadul kalapált. Ez durva volt.

- Szerencsétlen! – vetette oda nekem a fiú. Én nem szóltam semmit. – most lelépünk innen. – határozta el Tomi.

- Én nem megyek! – mondtam. – Meg kell kapnom a szert.

- Oké, akkor majd kecmeregj haza egyedül! – mondta Tomi, és elment. Lesütöttem a szemem.

- A buli lefújva, emberek! – hallottam Sam hangját.  – Köszönhetitek a lúzer húgomnak, aki 13 évesen olyan, mint egy 50 éves láncfüggő. – bejött a fürdőszobába, aminek a szőnyegén én térdeltem, mint egy rakás szerencsétlenség.

- Állj Fel! – utasított Sam. Utálkozva pillantottam rá. – Ki vagy dobva! – jelentette ki a bátyám, és kilökdösött a bejárati ajtón. A folyosón én futásnak eredtem.

- Tomi! – kiáltottam. Egy alak állt meg, valahol messze. Én futottam felé. Mikor már igazán közel voltam hozzá, ki tudtam venni az arcát. Tényleg ő volt az. Még gyorsabban rohantam felé. Mikor odaértem volna, ő félre állt az utamból, én pedíg tovább mentem. Elestem. És nem jött oda, hogy segítsen. Utál. Sírtam, és több méteres távolból követtem. Folytak a könnyeim, elkentem a sminkem. Utáltam magam. Előttem üvegfal. Ledobtam a cipőimet, csak úgy koppantak. Tomi megfordult, de én már rohantam a fal felé. Elvetettem magam, meg akartam halni, lezuhanni, összevágni magam. Tomi is vetődött. Épp hogy elkapott, miközben csúsztam, már egy kis részen kitörtem kezemmel a falat. A fiú elkapott, megmentett. Most kéne megcsókolnia! Gondoltam. Már mintha ez happy end lenne. De nem az. Ez nem egy love story. Ez az élet. De azért átkulcsoltam nyakán a karjaimat. Ő egy másodperc alatt lerázott.

- Egy hárpia vagy! – mondta, és leejtett a földre. Ott hagyott. Valaki jött a folyosón, feltápászkodtam, és rohantam. Egy tanár jött. Bevágódtam a sarkon, miközben kerestem a zsebemben a szobám kulcsát. Tomi is befordult a sarkon. De nem arra, amerre az ő szobája van. Arra ment, ahol Iris lakosztálya található. Én benyitottam a sajátomba. Ledobtam a gönceimet. A másik szobában az egyik barátnőm aludt. Bevágtam magam az ágyamba. A fekete sminkem a fehér párnámba kentem. Pár per múlva egy alak jelent meg az ajtóban.

- What is the problem? – kérdezte meg a barátnőm.

- Nothing. – mondtam.

- You did not cloosed the door.

- And you...? – kérdeztem.

- Okay... – sóhajtott a lány, és elcsoszogott.

- And sorry! – mondtam még neki.

- Oh, No problem. Nice dreams! – mondta a barátnőm.

(- Mi a baj?

- Semmi.

- Nem csuktad be az ajtót.

- És te...?

- Rendben...

- És bocsánat!

- Nem probléma. Szép álmokat!)

Lassan sírtam álomba magam.

10. Fejezet - Tornaterem

És itt a jól megérdemelt fejezet! Bocsi, hogy nem írtam a hétvégén, de családi problémák léptek fel, és ma jutottam géphez! Mindenkinek jó olvasást!

Másnap reggel korán keltem, és még idő előtt lementem az istállóba. Ezen a szombaton Kék Harisnyát nyergeltem fel, egy francia ügető kancát. Már javában ugrottam vele a pályán, mikor megérkezett Roxi, Liz, Bálint, és Jacques.  Elindultunk tereplovaglásra. Az erdőben ügettünk, nagy ködben, alig láttunk el egy méterre. Szerencsére a lovak jobbak voltak ebben, mert ha rajtunk múlt, már rég mindannyian elestünk volna. A fákon gyöngyöztek a vízcseppek, mintha könnyeztek volna, de fájdalmuk nem hagyta, hogy letöröljék a sírás nyomait. Csend telepedett az erdőre, a ködöt vele együtt vágni lehetett volna, és szendvicsbe tenni, majd lenyelni, hogy mi is oly csendessé váljunk. A lovak patáinak dobogásán kívül csak e csodás állatok szuszogása törte meg a némaságot, mi csendesen szívtuk magunkba a kora téli, vizesen hideg levegőt.  Egy kis ösvény-árokban fogtuk poroszkálásra a lovainkat, a koszos fehér eget nem láttuk, a fölénk hajoló fáktól. Leheletünk pár másodpercig látszódott, majd egybe vállt a köddel, s leszakadni látszott az ég alja, szürke arca mindjobban elszomorodott, szürke ajkai egyre jobban görbültek lefelé, szemeiben mindjobban könnyek gyülekeztek.

Úgy határoztunk, nem várjuk meg, míg végleg sírni kezd az ég arca, vágtára fogtuk lovainkat, kigaloppoztunk a rétre, hogy ne kelljen buckáktól tartani, és visszatértünk az istállóba. Azonban csak röpke 30 percig koptattuk az erdő ösvényét; úgy gondoltam, bemegyek a fedett lovagló térbe, bekapcsolódom a díjlovaglás csoporthoz.

Mikor vége lett az órának, visszavezettem Kék Harisnyát a boxába, és gondosan lecsutakoltam. Sietnem kellett, mert 10 perc múlva kezdődött a táncoktatás, és egyártalán nem volt szándékomban elkésni. Az öltöző felé siettem, mikor megláttam Lillát a falnak támaszkodva, mellette Tomi állt, pár centis távolságban. Lilla hátat fordított, anélkül, hogy észrevett volna, de aztán a válla fölött hátra nézett rám, és tenyerébe zárta Tomi gondterhelt arcát. A fiú aranyszőke, csillogó haját az ujja köré csavarta, majd végig simította Tomi mellkasát, egészen le, végig. Át kulcsolta a lábát barátja lábán, mindvégig feljebb csúsztatta, majd megcsókolta a fiút… mindezt Tomi úgy tűrte, mintha csupán csak egy kőszobor lenne, Lilla tehetett akármit. Teljesen őszinte undorral fordítottam hátat, majd lovagló pálcámat eldobva rohantam a másik irányba, csizmám kopogott a lovarda fagyott földjén. Jó nagy kerülővel értem el az öltözőmet, a falnak fordulva dobáltam le magamról minden lovagló ruhadarabot, és magamra kaptam az egyenruhámat. Hajamat gyors copfba fogva rohantam az iskola épülete felé, és rohantam végig a folyosókon, a megfelelő termet keresve. 5 perc késéssel nyitottam be az órára, a tanár rovó pillantását követően, és beálltam a sorba. Lilla és Tomi már ott voltak. A tanár úgy rendelkezett, hogy ezúttal a táncra felkérést fogjuk gyakorolni, és egy olyan táncot, ahol sok a pár váltás, hogy mind a kettőt egyszerre csinálhassuk.

Előre két lépés, hátra egy, előre egy, hátra kettő, forgás, körbe menés a tengelyünk körül, majd sorba állni, hátra lépni, egyet balra lépni a lány sornak, a fiúknak a másik irányba, felkérés, aztán mindez újra, elölről. Egész órán ezt vettük, mondhatnom sem kell, szédültem a pörgésektől, fájt már a lábam, azt sem figyeltem, melyik fiú forgat a karjai között, csak is az istállóban látottakon járt az eszem. Azon kattogott az agyam egész órán, majd a lyukas órában és, akkor is, mikor már az öltözőben vettük magunkra az egyenruha-fürdő ruhát, és a fejünkre húztuk a gumi úszó sapkát, becsípve a hajunk, kifeszítve a fejbőrünk, és fázva, köntösben átmenni a medencékhez. A víz kellemesen meleg volt, kissé kifáradtam a bemelegítésnél, és lejött az úszósapkám a gyors tempóknál. Aztán párokba osztottak minket, versenyeznünk kellett. Roxi megbökött hátulról.

- Nézd, ki a párod! – mondta izgatottan, és oldalra pillantottam. Tomit láttam a másik úszósáv előtt, egyen-gatyában, nagy vádlival, barnás bőrrel, melyen vízcseppek szikráztak a beszűrődő sápadt napfényben, izmos felsőtesttel, a jellegzetes bemélyedéssel a két kidudorodó mellkasa között. Haja a fejéhez tapadt, amit aztán felborzolt, cseppeket repítve minden felé. Egyenes háttal állt, de mégis úgy mint egy csődtömeg, olyan macsó volt, és sármos, mégis olyannyira elkeseredett, kedvetlen, és szomorú. Kedvem lett volna odamenni, megkérdezni, mi a baj, és vigasztalni, de ott állt mögötte Lilla, fejét a fiú vállára téve. Szóval ő lesz Roxi párja! Szívből kívántam, hogy a barátnőm porrá verje a csajt.  Ekkor sípszó hallatszott, az előttünk lévők bele vetették magukat a vízbe, és gyors sprintben úszni kezdtek a túlsó ˝part˝felé. Név szerint Olivér, és Jacques. Őket követte Liz, és Arnold, Liz laposra verte a fiút, aki a vereség után görbe háttal kászálódott ki a medencéből. Aztán sípoltak, és Tomi belevetette magát a vízbe. Egy kecses fejessel, de a következő percben már úszott is. Lilla kis hijján elesett, hogy a fiú kifutott alóla. Én is vízbe vetettem magam, 2 méterre Tomitól, aki már ultra gyorsasággal repesztett. De aztán hirtelen megállt, és hátra nézett. Nem hallotta maga mögött más karok csapkodását, és más lábak tempózását. Rám pillantott. Elmosolyodott, mire én mégjobban tempózni kezdtem. Bevárt, majd előnyt adott. Megvárta, míg egy méterre leszek a ˝part˝-tól, majd ő is elindult. Természetesen én nyertem. De mégis ő rugaszkodott ki előbb a vízből. Míg én küszködtem, ő ott ált a mozaik-csempén, ami az uszodákra jellemző, és a kezét nyújtotta. Megragadtam, ő pedíg gyengéden kihúzott a vízből. Kicsit késve engedte el a kezem, de nem volt baj. Aztán futottunk, és odaálltunk az oktató elé, aki eléggé lehordta Tomit.

- Megállni, mi?! Bevárni? Előnyt adni?!  Segíteni?! Ez nem illem óra, fiacskám!  A kisasszonynak meg jót tenne, ha ki tudna kecmeregni saját maga a medencéből. Mi lesz? Ott fog megfulladni?! Nem, majd jön a hercege, és kihúzza! Egy medencéből?!?  - kiabált. Lilla rosszindulatúan felnevetett, én pedíg legszívesebben lekevertem volna neki egyet, vagy belöktem volna a vízbe. Roxi ölő pillantást vetett a lányra. Az oktató még nem sípolt, tovább szidta Thomast, aztán rá ripakodott Lillára is.

- Jó lenne, ha maga meg elhallgatna! – kiabált. Aztán Tomihoz, meg hozzám fordult. – Sor vége! – majd belefújt a sípjába. Roxi belevetette magát a vízbe. Jól akart startolni, hogy elverje Lillát. Ellenben ő nem ugrott. Kétsége esve remegett a medence szélén.

- Mi van?- ripakodott rá a tanár. – Nem mer beugrani?!? Nyámnyila népség! És még ő röhög!

- Tanár úr, kérem, engedje meg! – léptem elő a sor mögül, és néztem könyörgőn a tanárra.

- Hát jól van, nem bánom. - legyintett ő. Lilla fel sem fogta, mi történik. Neki futottam, majd teljes erőmből belelöktem a medencébe. Ő meglepetten sikoltott fel, és remélem lenyelt pár korty vizet is, minden esetre elmerült. Roxi eközben már futott is visszafele, és beállt az osztály többi tagja mellé kacagni. Én sem állhattam meg. Elnevettem magam, majd nem bírtam abba hagyni, röhögő görcsöt kaptam. Thomas is velünk nevetett, az oktató is meg-megremegett, de próbálta elfojtani a fel-feltörő kacajt.  Eközben Lilla a felszínre úszott, úszó sapkája félig lejött róla, eláztatva a haját. A lány köhögött, majd kinyúlt a vízből, megmarkolta a korlátot, és kikecmergett a medencéből. Köhögve-prüszkölve ült le egy padra, de senki sem ment oda hozzá, hogy legalább egy törölközőt nyújtson neki. Mert mindenki nevetett rajta. Megérdemelte. Az óra többi részében felmérés volt; Oda, vissza kellett úszni. A tanár azt mondta, félévkor is leméri, és ha nem javítunk, egyes.  Ezzel vége is lett, indulhattunk öltözni. Roxival az utolsó előttiek voltunk, akik elindultak a szobájukba. At utolsó Lilla volt, aki vagy negyed, vagy fél órán keresztül szárította a haját, és ráparancsolt Tomira, hogy várja meg. A fiú ott dekkolt a női öltöző előtt, és mikor mi is elhagytuk a helységet, megragadott engem. A kezembe nyomott egy cetlit, nem szólt hozzám, és aztán engedett menni. Még a folyosón kihajtogattam a papírt, és Roxival együtt olvastam el.

Gyere el holnap 3-kor a falmászós tornaterembe!

Tomi

- Vajon mit akarhat? – kérdezte Roxi, és kikapta a kezemből az üzenetet. Nekem persze fogalmam sem volt. Lehet, hogy ott lesz Lilla is.  Mindketten gondolatainkba merülve mentünk végig a kisebb tömegben a folyosókon, Melyek kiugró tetőrészeibe vájt ablakokon kopogott az eső, és beszűrődött némi fény.  Emellett a plafonról lelógó csillárok is ontották magukból a fényt, melyek megtörtek az üvegkristályokon, és táncot jártak a krémszínűre festett falakon.  Több lépcsőt megmásztunk, mire ott álltunk már a szobánk előtt, jó sokáig tartott, már régen becsengettek a következő órára, mázli, hogy lyukas óránk van. A mi kis ˝postaládánk˝- ból egy boríték lógott ki, és mielőtt megfoghattam volna, Roxi már el is ragadta, elolvasta a címzést, és átnyújtotta nekem.

- Egy újabb hódolói levél! – mondta, és míg én elkezdtem kinyitni az enyhén csillámló, ezüst borítékot, Roxi bedugta a szobakulcsot a zárba,  kétszer elforgatta, és miután kattanás hallatszott, elforgatta az aranyszínű gömb kilincset, és benyitott az előszoba – nappali - konyhába. Levágtam magam a kanapéra, és olvasni kezdtem az újabb levelet.

Kedves Iris!

Ezen a napon újfent elbűvöltél, a fellegekben jártam, mikor forgathattalak karjaimban. Oh, mily leírhatatlan kecsességed, szépséged, és ó, milyen bájos vagy, habár láttam rajtad, hogy valami gond felhőzi határtalan derűsséged. De újfent azt mondhatom, hogy megerősítetted bennem az irántad való gyengéd érzelmeimet. Kérlek, írj nekem levelet, epekedem érte, hogy olvashassam kezed írását, hogy magamba faljam gyönyörű betűidet, hogy érezhessem, velem vagy!

Titkos Hódolód

De most őszintén! Ez az ember nem normális, én kecses, vagy bájos?! Ó, bárcsak így lenne! A lényeg az, hogy az osztályba jár. Rövid, de megrázó leveleket ír… és még hogy én válaszoljak neki, ó, Isten ments! Engem ez igazán megrémít, nem volt elég, egy levél, folyamatosan traktálni akar az ostoba irományaival?! Meglepő, de én nem úgy reagáltam ezekre a levelekre, mint a filmekben szokás. ˝Ó, vajon ki lehet az én titkos hódolóm? Jóképű? Izmos? Talán ha jobban ismerem, akkor lehet vele közös jövőnk? Óh, úgy érzem, már most beleszerettem…!˝ Pfúj, nem ez engem teljesen hidegen hagy. Még szép. Egy mozdulattal összegyűrtem a levelet, és a kukába hajítottam. Roxi azonban felkiáltott.

- Iris! Téged nem is érdekel ez?

- Még szép, hogy nem! Teljesen hidegen hagy, ez az ostoba gyermeteg valami!

- Ezt nem mondod komolyan?! Épp hogy ez a lovagias! Hogy levelet ír, behódol, fokozza az izgalmat azáltal, hogy nem fedi fel kilétét… Ez… ez már… …. Romantikus! – mondta a barátnőm, én pedíg meghökkenve néztem rá.

- Roxi, te egyre hülyébb leszel, úgy veszem észre! – fakadtam ki, de ő meg sem hallotta. Egyik fülén be, a másikon ki. De én aztán leültem a szobámba, és nekiláttam megcsinálni a hétvégi leckét, és megkértem Roxit is, hogy ő is csinálja. Így sokkal ismerősebb volt a helyzet. Roxi a minta diák, aki vidám, és szófogadó, segítőkész, de olyan nem ejt ki a száján, hogy ˝Romantikus!˝ Ez a szó sokkolt, főleg úgy, hogy Roxitól hallottam. Lehet, hogy félre ismertem…? Kétségek között hánykolódva bámultam ki az esőbe, és firkantottam néha pár betűt, vagy számost a füzetembe, míg el nem jött a tenisz ideje. A buborékban lévő pályák egyikére mentünk, és forgót játszottunk, a tét az ötös volt. Úgy hozta a sors, hogy egészen sokáig benn maradtam, és aztán Roxi került velem szembe. Rám nézett, látta, hogy kétségbe vagyok esve, így direkt úgy ütött, hogy elhibázza, így ő esett ki. Már csak Lilla, Max, Liz és én maradtunk. Én álltam a sor végén, Lilla és Max elintézték egymást, A lány esett ki, csaknem neki vágva az ütőjét a földnek, és aztán Liz kiejtette Maxot. Már csak mi maradtunk, az ötösért. Én szerváltam. Ütöttem, és Liz is ütött, Megvártam, míg a zöld labda lepattan, minimális port felkavarva a földről, majd erővel beleütöttem egyet. A vonalra pattant, a tanár új adást kért. Ezúttal Liz szervált, még időben visszaütöttem, épphogy a vonalon belülre. Liz azt hitte, hogy kimegy, ehelyett az ellenkezője történt. A lány nem is mozdult, bízván abban, hogy én rontok. Elszámolta. És én nyertem. Felugrottam a levegőbe, és feldobtam az ütőm, majd elkaptam. Enyém az ötös!!  A fellegekben jártam. Liz intett, oda mentem a hálóhoz, és kezet fogtam vele.

- Gratulaison! – mondta. Őszintén, láttam a szemében. Ő bármikor megnyerheti, bármelyik órán kaphat ötöst, ellenben velem, akinek megint csak szerencséje volt. A lúzerek mázlija, - ahogy én nevezem. Nem volt több óránk. Az óra többi részében fonák ütéseket gyakoroltunk, de ez nem mindenkinek ment túl jól. Mint például Lillának, aki elhibázta az ütést, és hisztizve vágta oda a földhöz az iskola tulajdonában álló nem éppen elhasználódott, új ütők egyikét. Ezután a tanár berágott, és minket büntetett miatta; 7 kör futással. Mire az órának vége lett, izzadtam, és bűzlöttem, mint egy döglött hal. Így nem vettem le egyen-torna ruhám, abban mentem a szobánkba, és egy frissítő tusolás után vettem vettem csak fel az iskolai sima egyen ruhát.   Aztán Roxival elmentünk ebédelni. Finom rántott sajtot, krumpli pürét, és meggybefőttet ettem, hozzá hűsítő vizet kortyolgatva. Nyugodt voltam, habár nem messze tőlünk Lilla markolta Thomas kezét. A fiú rám pillantott, és úgy, hogy barátnője ne lássa, megeresztett felém egy szédítő mosolyt. Fehér fogai majd´elvakítottak, szívem hevesebben kezdett verni. Én is mosolyogtam, habár csukott szájjal, és intettem is neki egyet, félénken. Úgy vágytam rá…!  De mit is tehettem Lilla ellen? Én gyengébb voltam, mint ő. Lilla arra született, hogy piszka - fúra legyen, szép és népszerű. Ellenben velem. Persze én is tudtam ilyen lenni, de nem olyan, mint ő. De igazi ellenségek lettünk. Olyanok, hogyha egymásra néznek, a tej is összemegy félelmében.

**********

Aztán lassan, vánszorogva, elérkezett a másnap 3 óra. Egyen-farmerben és kockás, rövid ujjú egyen blúzban mentem a tornateremhez. Senki sem volt a 0. Emeleten. Hasam görcsbe rándult, ahogy arra gondoltam, mi fog rám várni. Óvatosan lenyomtam a rézkilincset, és kinyitottam az amúgy sem bezárt, párnázott ajtót. Körbe pillantottam. A mászó falak egyikénél ott támaszkodott Tomi, oda ballagtam hozzá, és leültem a földre. Felnéztem gondterhelt arcába. Köszönt. Én is.

- Miért írtál nekem üzenetet? – kérdeztem bele nézve nagy, kábító zöldjeibe. Ó, azok a szemek…

- Csak beszélni szerettem volna veled. – mondta, és már bele is fogott. – Tudod, a szívem sokszor mond mást, mint az agyam. Lelkem téged akar, agyam pedíg a hírnevet, népszerűséget, és vele együtt Lillát. De hidd el, én már megbántam!  Akarlak téged, és… - kezébe temette arcát, majd megrázva a fejét újra rám nézett.

- Ó, ezen mi a bonyolult?! - kérdeztem, kissé talán túl hevesen is. – Lillát kidobod, ott leszek én, ennyi! – mondtam. A fiú kétségbe esése komolyan megijesztett.

- Mi van? Mi ez a baromság?! Eskü kötelez, összeházasodtatok Lillával, vagy megölnek, ha lekoppintod?! – kérdeztem tőle idegesen. -  Thomas, kérve kérlek, könyörgök, nézz rám, és mond el, mi történt valójában!

- Lilla… megfenyegetett… Utál téged…

- Ó, mondj valami újat! – sóhajtottam fel.

- Azzal tart sakkban, hogyha elhagyom, megkeseríti az életed!

- Jaj, ugyan már! – sóhajtottam fel, de elsápadtam. Lillából nagyon is ki lehet nézni.

- Kés volt a kezében. Te… nem hiszed el, milyen az! – majdnem sírt. De visszatartotta a könnyeit.

- Tomi, mit csinált még? – ragadtam meg a fiú karját. Nem hittem a fülemnek. Lilla képes ilyenre?

- És drogozik. Cigizik. Pedíg még csak 13 éves. Megláttam, egyszer, és akkor elkapott. Üldözési mániája van, vagy mi, de kést tart magánál.  – legyinteni akartam, de nem bírtam. Drogozik? Minek? Honnan szerzi?

- Honnan szerzi a cuccokat? – kérdeztem.

- Jaj, Iris, ugye te nem…

- Hát persze, hogy nem! - kiáltottam fel.

- Vannak haverjai. A szakközépben. Meg egy bátyja. Ő szállítja neki a cuccot.

- A saját tulajdon bátyja?! – leesett az állam.

- Mostoha. – mondta Tomi.

- Na és? Az még nem mentség arra, hogy egy nála sokkal kisebb embert öljön meg! És mióta csinálja…? Mármint Lilla?

- Mindent kitálalt. Cserébe, hogy… - elhallgatott, elharapta a mondat végét, és inkább csak válaszolt. – A tanév kezdete óta.

- És hol? – kérdeztem.

- A suli mögött. Titokban. Meg elhívja őt a bátyja a titkos bulijaikba, az éjszaka közepén.

- Ezt csak kitaláltad! . mondtam hirtelen.

- Higgy nekem, légy szíves! Te kérted… - Thomas szemében megint láttam olyan szomorúságot, amitől könnyezni kezdtem. - Hiszek neked… Persze, hogy hiszek!  - mondtam, és megsimítottam izmos karját. Ő gyöngéden letörölte könnyeimet.

- Nem hagyom, hogy bántson! – mondta. – Pokolba Lillával… - súgta, és rám hajolt.

- De Tomi, ha tényleg ez a helyzet, akkor tennünk kell valamit! – ellenkeztem, kicsit messzebb tolva magamtól arcát.

- Mit csinálhatnánk? – kérdezte. – Akkor ő is csinál valamit Veled, azt pedíg nem tehetem!

- Magadat nem is félted? – kérdeztem meglepetten.

- Mitől félteném? Ha akarom, én még csak csak legyőzöm, két késsel a kezében, de te…

- Hát kösz! – mondtam. – Így leértékelni! Azért tudok egyet, s mást!

- Hát… akkor miért vagy úgy oda? – kérdezte, és hátulról átölelt. Közel húzott magához, kisöpörte az arcomból az oda hulló barnás tincseket, majd arcát az enyémhez nyomta. Hátra döntött, közben száját az enyémre tapasztotta. Aztán felkapott, gyengéden lerakott a földre. Guggoltam. Ő is így tett, és megpuszilta a szám sarkát. Majd homlokomtól orrom vonalát követve, végig húzta mutató ujját az arcomon, egészen ajkaimig, s onnan le államtól a nyakamon keresztül. Kezemet magam elé tartva markoltam az övét, majd még mindig fogva a másikét, kezeinket a földre raktuk.

- Tudod, én félig francia vagyok! – mondta hirtelen a fiú, én pedíg kisöpörtem szőke haját a szeméből.

- Ezt miért mondod? – kérdeztem meglepetten.

- Mert csak ők tudják, hogy kell igazán csókolni! – mondta, s mikor ajkaink újra eggyé váltak, éreztem nyelvét a fogaimon. Beleborzongtam, és hevesen öleltem magamhoz.  13 éves vagyok. Ennyi év alatt nem éreztem valaki iránt ilyen heves vágyat, még soha. Ekkor Tomi eleresztett, és a földre ereszkedett. Hihetetlen vágyat éreztem, hogy odalépjek mellé, mert a közöttünk tátongó űr incselkedett velem. Átmerjem-e lépni?

9. Fejezet - Rajz és levél

****Új blog****

Elkezdtem egy új blogot, ha akartok, katt;

***http://kristaly-konnycsepp.blogspot.com/***

Bocsi, hogy eddig eléggé unalmas volt a sztori. Remélem, ez most meghozza a kedveteket a további olvasáshoz. Felpörög az élet, minden sokkal izgalmasabb lesz. Táplálom a reményt, hogy tetszeni fog ez is!

Pénteken Rajz volt a második óra. Utáltam, de szívemből! Párszor már említettem, hogy utálok, sőt gyűlölök, rühellek rajzolni, és egyártalán nem is tudok. Sem festeni. Ellenben Roxi ebben is profi, ahogy majdnem mindenben… vagyis minden másban. Szabad foglalkozás volt órán, így én megkérdeztem, hogy lehet- e olvasni. Mire a tanár azt mondta, csak a rajz téma a szabad. Roxi persze bőszen festett, és rajzolt, így az ő lelkesedését látva én is felbuzdultam. Nekiláttam, és bele adtam minden erőmet és tehetségemet a rajzolásba. Na, semmire sem volt jó; olyan elcsépelt rajzot készítettem, hogy kiradíroztam a fogait, bosszúból.  Ezen már semmi sem segíthet.

Bezzeg Roxi! Olyan remekműveket csinált, hogy megáll az eszem. Olyan mesterműveket készített, hogy azt hittem, égnek fog állni a hajam. Pedíg igaz volt. Tényleg ő csinálta.

És addig nyaggatott, míg el nem fogadtam, ajándéknak. Na, ja, majd fogom magam, lemásolom, 20 példányban, és kitapétázom vele a szobám plafonját! Héj, ez nem is olyan rossz ötlet!

Haha, viccen kívül, mire jó ez nekem?? Minden esetre, elfogadtam, hogy ne bántsam meg a barátnőmet. Nem akartam gondolni Tomira. Olyan ellenállhatatlan, helyes, és jó megjelenésű, egy-kettőre a legnépszerűbb pasi lesz, legalább a csajok körében. És tényleg engem választott. Ezt tudtam. Roxi folyton erről beszélt. Egyfolytában. Őt olyannyira feldobta, mintha vele történt volna. De engem nem dobott fel. Még nem voltam szerelmesà szóval még nem jártam Soha, Senkivel. És féltem. Milyen lehet az? Sok barátom volt, fiúk is, de ők nem voltak szerelmesek belém, én sem beléjük. Na ne, ebből pedíg az következik, hogy még soha sem csókolóztam. Jaj, Isten, ments! És most, a suli leghelyesebb sráca… belém… ez csak egy álom. Egy nagyon-nagyon hosszú álom. Fel kell ébrednem, arra, hogy ott vagyok az ágyamban, otthon, Magyarországon, és ezek nem történnek meg.  Pedíg ez lehetetlen. Ilyen álom nincs! Mégis oly álomszerű…!

Két érzés kavargott bennem, és kerekedett fölül változóan a másikon; Az ˝akarom˝, és a ˝nem akarom˝. Olyan hívogató volt az alkalom, hogy itt a lehetőség, ami páratlan, és nagyon sok jóval kecsegtet… Új élmények… jók…

- és rosszak. Ez a másik fele. Mi lesz, ha valamit elrontok? Béna leszek, elhagy, és nincs tovább? Az álmom összetörik, vele együtt én is…

- Tudod, mennyire oda van érted?? – mondta Roxi.  – Tokától bokáig! Ne kéresd már magad! Ezt is ki kell próbálni, és…

- Héj, Roxi! Csssssss! Ne ilyen hangosan! – Mondtam neki.

- Tudom, mire gondolsz! – mondta, és rám mosolygott. - De nem kell félned! Tomi jó fej!

- Ezzel azt akarod mondani, hogy beszéljek vele, és…

- Persze! Hát mi mást? – kérdezte mosolyogva. Kicsengettek. Roxival a nyomomban végig robogtam a folyosókon, bementem a szobámba, hogy az utolsó simításokat végezzem magamon, át fésüljem a hajam, kicsit befújjam magam parfümmel, mikor a legjobb barátnőm felkiáltott, és sikító görcsöt kapva rohant be a szobámba.

- Iris, Iris, Iris!!!!!!! Nézd!!! – mondta, és a kezembe nyomott egy borítékot. – A postaládánkban találtam! – elolvastam a címzést. Irisnek, a Titkos Hódolójától. Izgalommal telve, remegő kézzel nyitottam fel a borítékot, és végig futott rajtam a borzongás, ahogy a levelet olvastam.

Kedves Iris!

Mikor megismertelek, rögtön elbűvölt a mosolyod, a szemed, az alakod.

És ahogy még többet láttalak, kezdett leszögeződni bennem, hogy nincs nálad szebb, okosabb lány, vagy olyan, aki bármiben felülmúlhat Téged. Nem is sejtheted, hogy ki vagyok és. De próbálok úgy létezni, hogy neked jobb legyen! Mindig csodálni foglak, és bármiben segítek, ha kell, csak tedd ki a leveledet a postaládádba! Bármikor elolvashatod e levelet, remélem, még sokszor forgatod meg kezeidben, s addig is őszinte szolgád vagyok,

A titkos hódolód

Aztán dermedten tartottam a kezemben, és az volt az első reakcióm, hogy ez csak vicc. De ahogy még 2× átfutottam a sorokat- természetesen csakis Roxival együtt, - rájöttem, hogy ezt valaki ténylegesen komolyan gondolhatja. És a hangsúly a ˝HATJÁ˝- n van. Roxival összenéztünk.

- Ugye, te sem hiszed, hogy ezt… - kezdtem, de ő közbevágott.

- Ugye te nem hiszed, hogy ezt nem gondolták komolyan?! Szerintem ez a lehető leg határozottabb!

- Jaj, Roxi! Ez túlzottan gyermeteg! – vetettem ellene, mindhiába. Ez a mese elrabolt. És már nem is akartam beszélni Thomassal. Nincs értelme. Leültem az ágyam szélére, és meredten bámultam a lapot. Valaki tényleg komolyan vette ezt? Ha ez igaz, akkor… mi értelme van annak, hogy Tomi, meg én… Hátra dőltem az ágyamon. Roxi meg csak állt. Az utóbbi napokban eléggé kikelt magából. Sikító görcs? Felejtés? Lezserebb beszédforma, már-már flegma…

- Most mi van, Iris? – kérdezte tőlem.

- Szerintem én nem megyek oda Tomihoz. Nincs értelme.

- Közömbös lettél iránta?

- Nem, dehogy, csak nekem egyszerre túlontúl sok ez az egész. Velem sosem történt még ilyesmi! – mondtam, de ekkor valaki csöngetett. Roxi azon nyomban már futott is, az ajtóhoz. Én is felpattantam, eldobva a levelet, és kisiettem az előszoba - nappali- konyhába.  Nem hittem a szememnek, mert Tomi állt az ajtóban, őt átkarolta Lilla, aki pimaszul vigyorgott.

- Sziasztok! - Mondta. – Gondoltam, beugrunk, mert van egy kis mondani valója Thomasnak! – s azzal beletúrt a hajába, majd hátra vetette azt, és megrebegtette a szempilláit.

- Iris, én… - kezdte Tomi, lehajtott fejjel. – Én mégis Lillát szeretem. A szív is félre vezetheti az embert, csak az ész tudja, igazán, mi kell a gazdájának! Szóval, sajnálom, ha hamis érzéseket élesztettem benned, vagy…

- Á… Nem, ilyenről szó sincs! - Kiabáltam, és rápillantottam Lilla arckifejezésére. Borzalmasan utálatos, és visszataszító volt, és ahogy belenéztem, a világoskék, sunyi, ijedt nyúl szemébe, észrevettem a becsvágyat, s aztán a megszerzett trófea örömét, ahogy végignézett Tomin. Utáltam miatta. Hú, de még hogy, teljes szívemből! Aztán Thomasra pillantottam. Pirult barnás arcbőre a homlokán ráncos volt, a bocsánat kérés ráncaival. Sötétzöld szemében csalódottság, és elnyomottság uralkodott, a keze furcsán görcsös volt, amivel átölelte újdonsült barátnőjét. Szőke haja most fel volt zselézve, de egy része macsósan a szemébe lógott. Ellenállhatatlan volt! Az egyszerű, iskolai egyen-ing jól mutatott rajta, és a z iskola farmer nadrágját is úgy viselte, mintha egyszerű gatya lett volna, fittyet hányva az iskolai szabályoknak, a kelletnél is lejjebb húzta, de még így is takart mindent. Bár még csak 13 éves, olyan izmos, hogy lefogadom, Roxit, és engem egyszerre is felbír emelni.

- Mit keresel még mindig itt Lilla? – mordult a lányra Roxi. – Egyártalán mi volt a valódi oka annak, hogy ide dugd a képed? – a barátnőm teljesen kikelt magából. Mint vad oroszlán, mint sértett vadkan, fujtatott veszett dühében. Lilla még kerekebb szemekkel meredt rá, és hátrált egy lépést, magával húzva Tomit is.

- Sajnálom, Iris, sajnálom! – suttogta a fiú, és közelebb lépett hozzám. Olyan képet vágott, mint aki mindjárt elsírja magát, nekem pedíg megesett rajta a szívem. Szőke, hosszú haja súrolta a homlokomat, csöpögő szemével az enyémbe nézett. Lilla ledermedt, de aztán rikácsolva elrántotta Tomit, aki villám gyorsan letörölte a könnyeit. Újdonsült barátnője egy sikkantás kíséretében kirántotta az ajtón, majd bevágta azt. Én meg csak bámultam utánuk, egyre jobban bőgve, és végül leroskadtam a földre. A szőnyegbe nyomtam az arcom, úgy bőgtem, a vállam reszketett, és Roxi érintésére összerezzentem.

- Ne sírj, kérlek! Ne sírj! – mondta a barátnőm. Megragadta a karom, és próbált felhúzni a földről, de én olyan voltam, mint egy rongybaba. Erőm elhagyott, szenvedve csuklottam össze újra, meg újra, a szememből patakzó könnyek elárasztották az arcomat, és bőszen csöpögtek a fehér gyapjú szőnyegre.  Roxi lefeküdt mellém, és próbálta szóval tartani mennem a lelket, folyton bíztatott arra, hogy kaparjam össze magam, álljak fel, és legalább menjek a szobámba, vagy a nappaliba, ahol nem kell majd a földön feküdnöm. Végül a két lábamat megragadva, a padlón húzott a nappaliba, és minden erejét összeszedve rárakott a krém fehér színű, sarok-kanapéra. Aztán egy pohárba jéghideg vizet öntött, odaállt a kanapé mellé, és megfenyegetett.

- Ha nem szeded magad össze, de sürgősen, azt kell mondanom, hogy nyakon foglak önteni ezzel a pohár vízzel! – s azzal megkocogtatta az üveget. Felemeltem a fejem, de vissza is ejtettem a kanapéra. Mintha a fájdalom tüzét gyújtották volna meg bennem, ami belülről pusztított, mardosott, kegyetlenül, elolthatatlanul. Vagy mégis el lehet oltani? Ezt a következő percben próbálta ki Roxi, aki tényleg rám borította a pohár tartalmát. Most már mindenem vizes lett-, noha nem a könnyektől, és végre majdnem teljesen kialudt a tűz. Megmaradt ugyan a z izzó parázs, de akaratommal elnyomtam azt. Felültem, és megráztam a csöpögő hajam, mint egy ázott bernipásztor kutya.

- Ne csináld ezt Iris! Te elég erős vagy ahhoz, hogy túléld ezt! – nem törődve a vízzel, Roxi letelepedett mellém. Nagyon jól esett. Hogy valaki komolyan törődik velem.

- Tudom, mit érzel! Nekem is törték össze a szívem, szinte hallottam, hogy ˝Reccs!˝, de felálltam. És habár nem olyan borzasztó erősen, mint te, ugyan azt érzem, mint te! – felemeltem a szemem, és mélyen az ő zöldjébe sandítottam. Nem értettem. Ez hogy jön ide? Megráztam a fejem, hogy egy kukkot sem értek abból, amit mond. Legalábbis az utolsó mondatot.

- Egy részről azért, mert nagyon át tudom érezni az emberek érzéseit, minden át ragad rám, másrészt pedíg, mert, habár nem akkora  a a vonzalmam, mit te közted, és Tomi között, de nekem is tetszik a srác… - lehajtotta a fejét, és elkomorult. Az ő szeméből is könnyek csorogtak. Odabújtam hozzá. A legjobb barátom volt, akit senki sem vehetett el tőlem.

- Tudod, Iris, én felül tudok kerekedni ezen az érzésen, mert neked Tomi borzasztóan fontos. Az első szerelem mindennél fontosabb, és az megmarad örökké. Az a legerősebb, és még öreg korunkban is feldobog a szívünk, ha meglátjuk életünk nagy szerelmét… De nekem Tomi egyszerűen csak bejön, és kész. Tetszik, mint megannyi fiú a suliban…

- De szóval ezzel azt akarod mondani, hogy te is szerelmes vagy belé? – kérdeztem meglepetten, és a könnyeim egy percre elapadtak.

- Kicsit. De neked Ő fontosabb. Tudod, mit határoztam el? – kérdezte aztán. Én pedíg komolyan nem tudtam. Roxiból most megannyi mindent nem lehet kinézni mostanában. – Azt határoztam el, - kezdte Roxi, - hogy megbüntetjük Lillát, e miatt a szemét húzása miatt. Benne vagy? – kérdezte. Még szép!

- De mit csinálunk? – kérdeztem. A kérdés jogos.

- Azt majd még kitaláljuk. De most gondolkozzunk! Biztosan azért csinálta ezt, mert olyannyira lealáztad az infó teremben, és mert tudta, hogy Tominak bejössz. Bosszúból.

- De hogy csinálta? Ha Tomi valóban szeret engem, akkor hogy csinálhatta ezt?

- Elcsavarta a fejét. Vagy bebeszélte neki, hogy ő jobb. Hogy népszerűbb, és te túl béna vagy… Számtalan a lehetőség!

- Oké… de láttad a srác arcát? Már biztos megbánta…

- Ja, ja, vagy csak megjátszotta, tudod, milyen nagy színészek a fiúk!

- Vagy őszinte volt! – vetettem ellene, és vettem védelmembe Tomit. – És vajon ő írta a levelet is?

- Az lehet! Mivel magyarul van… de akár más is írhatta. De lehet, hogy más anyanyelvű, és egyszerűen megírt valamit, és lefordítatta valakivel. – ránéztem Roxira. A szeme még vörös volt. Ahogyan az enyém is. Forrt bennem a düh. Ki akartam csinálni dühömben Lillát. Bármilyen eszközzel. Csak neki fájjon! Ezt még vissza kell kapnia!

8. Fejezet: a hívás

Na sziasztok! Bocsi, hogy majdnem elaludtatok olvasás közben, de valahogy el kellett kezdődnie! Látom nem nagyon kommenteltetek... olvastátok egyártalán? Minden esetre vezessük be azt a szokást, hogy minden bejegyzéshez írjatok legalább 7 kommentet, és én majd csak akkor hozom a következő részt! Az én válaszaim nem számítanak, és egy embernek csak egy véleménye lényeges. Most egy kicsit kezdenek felpörögni a részek, szóval jó olvasást!

Szélsebesen kiléptem, és lecsaptam a lap-top - omat. Magam elé bámulva ültem az ágyon, amíg Roxi be nem toppant.

- Hát te mit csinálsz? – kérdezte derűsen.

- Semmit. És te? – emeltem rá tekintetemet.

- Most jövök az infó teremből. Egy csomót szörföztünk a neten. Tomi igazán jó fej. – mondta, én pedíg felhorkantottam. Na ja.

- Hé, Iris! Ne lógasd már az orrod! – huppant le mellém. Elfordultam. – Tudom, miért csinálod ezt! De hidd el,  nincs rá okod! – felnyitotta a lap-top- omat, és belépett a saját felhasználójára a suli honlapján. Pár ideig kattogott, de aztán felém fordította a gépet. – Nézd! – mondta, és a képernyőre mutatott. – Online ˝Felelsz, vagy mersz˝megy! Figyelj! Most én kérdezek.

- Tomi, you answer, or dare? (Tomi; felelsz, vagy mersz?)

- I dare. (Merek.)

- Just to say to the girl who think beautiful, not to each other. Only you do not need to do to her talking to a good one. In reality! ( Csak ahhoz a lányhoz szólj hozzá, aki bejön neked, máshoz ne! Akkor vagy feloldozva, ha beszéltél vele egy jót! Valóságban!)

Gépelte fürgén Roxi, én pedíg megkövülten bámultam a gépre. Roxi lefordította még angolra, és franciára a beszélgetést, hogy mindenki el tudja olvasni. Aztán mosolyogva fordult hozzám.

- Az elmélet vagy itt megbukik, vagy biztos lábakon áll! Szállj be te is!

- Na, ja, már csak az kéne! – álltam fel, de gyorsan lejátszottam gondolatban a jelenetet.

- Csak be kell menni az infó terembe…

- Mintha megengednék!

- Ma egy egész órára miénk a terem. Nem tudtad?

- Óóó, ezt az apró, lényegtelen dolgot elfelejtetted nekem mondani! - grimaszoltam. De Roxi jelenlététől elmúlt a harapós rosszkedvem. A barátnőm maga után húzott, egészen az infó teremig, közben pedíg magyarázott

- Most a miénk egy órára, utána egy másik osztályé…

- Nem vagyunk ehhez túl sokan a suliban? – kérdeztem gyanakodva.

- Á, á.. amint vége van az összes órának szombaton… mármint a legkevesebb óraszámú diákok napja, életbe lép ez. Azonban 5. – nél fiatalabbak nem játszhatnak, és 10. nél öregebbek. Ez annyit tesz, hogy az 5. eseknek 11. kor van az utolsó szombati órájuk, 12 kor már mehetnek a terembe. elfoglalják 3 órán keresztül, mivel minden osztályból 3 van a, b, c. Szombaton a hetedikesek az utolsók, a b-sek nyolckor hagyják el a termet. Másnap 14 órakor van vége a nyolcadikosok óráinak, eggyel később a kilencedikesek, utána a 10. eseknek.   Te jó ég… nem igazán érted… - nézett rám. Én érettem, úgy nagyjából, de Iris úgy is imádott magyarázni, szóval, hagytam, hogy tovább meséljen. Lefoglalta a gondolataimat. Próbáltam nem jártatni az agyam Tomin, de nem igazán sikerült.

- Tudod, mit? Majd lerajzolom neked. – mondta Roxi, és benyitottunk az infó terembe. Mindenki mosolyogva üdvözölt minket ( főleg Roxit, a fiúk pacsit adtak neki!! Na ja, meg kivéve Lillát, aki csak mosolygott, felöltve üdvözlő, mű, vicsorgó mosolyát. Persze csak én hívom így… sajnos igazándiból, nem vicsorog… ), és leültünk egy szabad géphez.

- Mi a helyzet Tomival? – kérdezte angolul Roxi. Erre az osztály elröhögte magát. Az említett srác a sarokban ült, és megsemmisítő pillantásokat vetett Roxira.

- Oh, még nincs meg szíved választottja, akivel elcseveghetnél… hát igen… úgy vigyázzatok srácok, én elátkozok mindenkit! – kacagott Roxi. Ekkor Tomi felállt, és odament egy géphez. Mi is leültünk Roxival.

- Ó, hát ő is belép a játékba? – fintorgott Lilla.

- Persze! – mondtam.

- Na ja… mondta Lilla. Elnémultunk, és Roxi meg én beléptünk a felhasználónkba. Amint rákattintottam a játékra, villogni kezdett egy felirat a gépemen. Aztán megjelent egy kis ablak is, azzal, hogy Tomi is bekapcsolódott a játékba.

- Iris, you answer, or dare? (Iris; felelsz, vagy mersz?)

Lilla írt nekem, és mindenki visszafojtotta a lélegzetét.

- I am saying. (Felelek.)

Írtam vissza.

- Rendben… nos, akkor… Írd le csupa NAGY BETŰVEL, mi a legrondább szó, amit ismersz!

Ennél szemetebb húzása ne is lehetett volna. Mindenki röhögött. Még Arnold is. Ha azt írom, egyszerűen, hogy hülye, akkor mindenki kiröhög ilyen béna szó hallatán. De ha valóban a legcsúnyábbat írom… hát akkor nem igazán fognak szeretni. Ekkor azonban újra villogni kezdett a képernyőm.

Titkos üzenet érkezett!

Írta ki a monitor. Rákattintottam, és megnyitottam.

Feladója: Titkos

Tárgy: Titkos

Küldés ideje: Most

Üzenet: Lilla! Write that Lilla! (Lilla! Írd azt, hogy Lilla!)

Elmosolyodtam, és visszaléptem a játékba.

- So, what happens now? (Na, mi lesz már?!)

írta Lilla.

- Jól van már! Gépelem! Szóval.. ez a szó elég csúnya…szokták úgy használni, ˝Hogy olyan *** -ul nézel ki˝, vagy ˝Ne legyél már ennyire ***!˝ Esetleg: ˝Akkora egy *** vagy!˝ Ez a szó pedíg… Félve mondom ki, mert káromkodni nem szép dolog…

LILLA

Egy kattintással átfordítottam angolra. A teremben felhangzott a nevetés, Lilla pedíg olyan hevesen állt fel, hogy nagyot csattant a széke. Mindenki dőlt a röhögéstől. Lilla kiment a teremből, és mi vagy 10 percig csak nevettünk, aztán folytattuk a játékot. Én következtem. Nekem kellett feltenni a kérdést. Végül Liz mellett döntöttem.

- Liz, you answer, or dare? (Liz; felelsz, vagy mersz?)

- I dare. (Merek.)

Nem akartam neki olyan durva dolgot mondani… ezért nagyon kellett törnöm a fejem.  Aztán végül azt a szolid dolgot találtam ki, hogy készítsen magáról egy 20 képből álló, merész fotó sorozatot, minden fiúval, és az összeset tegye fel a profiljára. Végül abban egyeztünk meg, hogy egy megbeszélt napon összegyűlünk, és nem hagyjuk Liz - nek, hogy megszökjön a feladat elől. Ezután Roxi következett. Mert. Liz gunyorosan vigyorgott, és egy percébe sem tellett, hogy kitaláljon valamit.

- Tomi to untie! (Oldozd fel Tomit!)

- Írta, mire az említett fiú felnevetett.

- But this is prohibited! (De ezt nem szabad!!! )

- Tiltakozott Roxi

- If this rule is not! (Ha ez a szabály, akkor de igen!)

- Liz hátradőlt a székében, Roxi pedíg verte a billentyűket.

- S obi it, you wicked little! Tomi, you are free! (Ám legyen, te gonosz, kis… Tomi, feloldozlak!)

De a következő percben már fordult is Tomihoz.

- You answer, or dare? (Felelsz, vagy mersz?)

- írta. Feszülten figyeltünk a képernyőre. Alig bírtam elfojtani a nevetésemet. Tudtam, hogy mire készül Roxi.

- I say! (Felelek!)

- írta Tomi, és vigyorogva bámult Roxira. De ő megdörzsölte a tenyerét, és tüstént gépelni kezdett. Szegény fiúnak nem is jutott eszébe, hogy Roxi megint kitalál neki valamit. Részemről leszállhatott volna Roxi a témáról. Nem bántam volna, ha sosem tudom meg, ki tetszik Tominak. Életem akkor lesz boldog, gond nélküli, attól még el tudok aludni éljelente… talán.

Ekkor villogni kezdett Roxi felirata magyarul, majd angolul a képernyőn.

- Mond el, ki tetszett neked első nézésre, második nézésre, és aztán azt, hogy ki tetszik neked most!

Tomi arcáról lefagyott a mosoly. Rögtön gépelni kezdett. A képernyőn megjelent egy felirat, amire mindenki felnevetett.

- Have to? (Muszáj?)

- Yes!

- gépelte rá Roxi azon nyomban.

- Vagy kihagyhatod, de kiesel!

- OK. Elsőre… Lilla tetszett meg… de aztán elég volt pár szó, hogy rájöjjek, nem az én esetem… Aztán, ahogy a táncok jöttek, minden lányban megláttam a ˝reményt…˝J Elmondjam, sorban, hogy ki miért? Ez égőbb már úgysem lehetne, mit veszíthetek? Roxi is tetszett, de Liz is, Flóra is….

Eszembe ötlött az, hogy már csak én maradtam. Rögtön elkezdtem írni, magyarul. Nem vettem a fáradságot más nyelvre.

- Than, whet Iris danced for me… (Aztán, mikor Iris táncolt nekem…)

- Na jó, pofa be! Én nem neked táncoltam, hanem becsukott szemmel nem tudtam, hogy ki, merre, és hogy! Leállhatnál!!!

- Nem bírtam tovább. Muszáj volt beleírnom. Egy kattintással kiléptem, és kimentem a teremből. Ránéztem az órára. 50. 10 perc alatt mit veszíthetek?? Kirohantam, és meg sem álltam a szobánkig. Kulcsra zártam az ajtót, hogy az eleven szivárvány ne tudjon bejönni, és levágtam magam az ágyra. Ő az oka mindennek! Nem hittem, hogy valaha még fogok ˝Felelsz vagy mersz?˝ - ezni, legalább nem is ezzel a hülye osztállyal. Legkevésbé hiányzott Roxi, aki 11 perc múlva még dörömbölt a falamon is, és Tomi, akiről hablatyolt valamit az ajtó másik felén.

Az osztály buli

Az osztály buli



Lilla feszülten, egyenes háttal, és szoros copffal a fején állt a Dj pult előtt, és csak a terem ajtaját figyelte. Talán két okból is; kíváncsi volt, hogy ki fog jönni, vagy ki lesz a Dj, vagy csak várt, mert dj nélkül nincs buli, buli pedíg nincs zene nélkül, amihez Dj kell. Én is érdeklődve figyeltem az osztály minden moccanatát. Roxi nem volt mellettem, ő a kajapultnál szorgoskodott, és elhesegetett onnan mindenkit, hogy majd csak akkor szabad enni, inni, mikor már elkezdődött a buli. Eléggé feszült voltam, és akkor valaki berakta Mika-tól a Lollipop-ot. Kikeredett szemekkel néztünk körbe, és kitört az egész osztályból a nevetés. Lollipop egy 6. osztály bulin?!

- Say love! Say love! Singing! – énekeltünk nevetve. Mivel már sötétedett, mármint már majdnem teljesen sötét volt, égtek a lámpák. Valaki azonban lekapcsolta, és jó sok ideig sötét lett. A Lollipop még mindig dübörgött, így nem is nagyon zavartattuk magunkat. Mérget vennék rá, hogy szinte mindenki fejből tudta a szöveget. És akkor, egy pillanatra elhallgatott a Lollipop, helikopterzúgás, és megszólalt; Pitbull Rain over Me című száma, a diszkó gömb elkezdett világítani.

Közben vége lett a számnak, és felváltotta Avril Lavigne-től a Smile. Mikor annak a dalnak is vége lett, a két házigazda, Lilla és Johann egy, egy mikrofonnal a kezükben utat törtek maguknak a tömegben, és odaálltak a tábla elé.

- Nos! Köszöntünk mindenkit itt, a bulin! – kezdte Lilla. Johann ezt megismételte franciául és angolul is. A következő mondatot szintén ő mondta, angolul, franciául, aztán Lilla magyarul. Megköszönték a kajásoknak azt, hogy hoztak kaját, meg megköszönték az italokat is, aztán nekünk is hálát mondtak, hogy ilyen jól kidekoráltuk a termet.

- És köszönthetjük a Dj-nket, aki egyben az új osztálytársunk is, Thomast! – kiáltotta Lilla. Aki tudott magyarul, mint örömujjongásban tört ki. Mikor Johann ezt megismételte, a másik két nyelven, az egész osztály tombolt. Mármint 2 embert kivéve. Arnoldot, és engem. Arnold nem zavartatta magát, ott ült a lelátón, és elemlámpa fényénél olvasott, én pedíg megkövülten álltam a tömegben. Roxi persze ugyanúgy őrjöngött, mint a többiek. Új osztálytárs?!

A Dj pult mögött is állt valaki. S amint odafordítottam a fejem, a gyomrom görcsbe rándult, megszédültem, és nem bírtam megszólalni sem. Csak álltam a tömegben, miközben a zene eltompult, és én csak egy embert láttam, egy fiút, aki félrecsapott sapkával állt a Dj pult mögött, és a tömeget nézte, a zene ritmusára mozgott. És akkor, abban a pillanatban, arra gondoltam, bárcsak nem néztem volna oda, mert akkor ez nem történne meg… Persze tudtam, hogy de igen, sőt, ugyanúgy, ha egy perccel később is… Úgy éreztem magam, mint akit felpofoztak. Kisétáltam a ˝parkettről˝, és felültem egy asztalra. Tágra nyílt, értetlen szemekkel bámultam a fiút.  Bámuló szemekkel néztem a fiúra, aki kilépett a Dj pult mögül, és helyet csinált magának. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok. A fiú köszönt angolul, és franciául. Aztán Johann hátra hajtotta a tömeget, aki tehette, az leült, mások állva maradtak. Én felmentem a legfelső padok tetejére, és ott foglaltam helyet. Nem sokkal ezután megjelent mellettem Roxi.

- Most figyelj! Thomas táncolni fog! – mondta izgatottan.

Én pedíg figyeltem a tánc˝parkettet.˝

A fiú háttal állt nekünk, aztán megfordult, megpördült, és beindult a zene. A Party Rock Athem! Tomi Tökéletesen táncolt; utánzata volt a klipben mozgó embereknek. Körülöttem lelassult az élet, hátradőltem, a falnak, és kábultan néztem őt. A hasam kavargott, és a fantáziám elkalandozott. Mikor a táncnak vége lett, csak akkor kaptam észbe. Thomas a Dj pult mögött állt, és Dj zenét mixelt. Mindenki táncolt, így én is kapcsolódtam hozzájuk. A kedvem az egekbe szökken, és gondolom úgy mosolyogtam, mint egy tejbetök. De senki sem foglalkozott velem. Beszélgettek, ettek, ittak, táncoltak. Az osztályfőnököm érdeklődve hallgatta Arnold beszédét a ˝lelátón˝. Tomi teljesen úgy viselkedett, mint egy igazi Dj: Intett a kezével, forgatta a lemezeket, és … az egész viselkedése… a kisugárzása, amivel a szívembe gázolt. Sosem voltam még szerelmes, úgyhogy ez igazán megrázott.

Lillát is figyeltem, mit csinál. Egyszer beszélgetett vele, de utána megvetően fordult vissza. Hát nem is illenek össze.

- Mi az? Baj van? – kérdezte aggódva Roxi.

• · -

- Ezt nem mondod komolyan! Nem fogom hagyni, hogy egész buli alatt egy padon ücsörögjél! – ellenkezett Roxi.

- De hát, más is van, aki ott ül, és csak… olvas!

- Ja, de az Arnold! Ő egy külön fogalom! – mosolygott. És meg kell hagyni, igaza van. J - Ő olvas, ő ír, ő három nyelvet beszél… ő egy zseni! – mondta Roxi.

Egy és fél óra múlva (este 10 felé) még mindig dübörgött a buli. Roxival kicsit megálltunk, és odamentünk a kajaasztalhoz. Legnagyobb örömömre, volt egy hűtő is, aminek a fagyasztója tele volt fagyival, a sima hűtő részében volt üdítő, hideg szendvicsek, saláta, gyümölcs, joghurt, tej, mindenféle finomság, legnagyobb örömömre sajtos roló is! Kivettem egyet, és élvezettel enni kezdtem. Nagyon finom volt így, hideg sajtkrémmel. Tomit figyeltem, ahogy a táncparkett közepén táncolt. Valami hip-hop-os zene ment. Többen be is kapcsolódtak mellé. Láthatóan tetszett neki, hogy ilyen nagy nyüzsgés van körülötte. Mosolyogva pörgött, és a jobbnál jobb tánclépéseket mutatta be. De hát ki is nem örül annak, hogy minden figyelem rá irányul?

Tomi a kezébe vett egy mikrofont, és úgy szólt bele;

- Camoon every body! Play dance! – mondta, és mindenki betódult mellé. Na, igen. Kivéve persze Arnoldot és engem.

- Mi van? Te nem mész? – kérdezte Arnold, ahogy észrevette, hogy én ott maradtam.

- Nem. – vágtam rá, de a következő percben feljött hozzám Jacques.

- Iris! Gyere! – és megfogva a karom, együtt mentünk le. Odahúzott majdnem a kör közepére, ahonnan jól láthattam mindent. Az osztálytársaim elkezdtek forgolódni, és bedobták a kör közepére Lizt. Ő kissé félénken nézett jobbra, - balra.

- Dance! Dance! Dance! Dance! Dance! Dance! Dance!!!! – őrjöngött mindenki. Thomas kiállt a kör közepéről, és helyet hagyott Liz-nek. Ő őrülten pörgött, alig lehetett látni belőle… aztán ennek is vége lett. A tömeg most Johannt dobta ki. Őt is kéretni kellett, de nem sokáig. Aztán sorban következett Flóra, Max, Roxi (akinek a tánca nem volt semmi!!), Olivér, és Jacques. Mikor őt választották, én is előre kerültem, mert mellette álltam. Jacques sokáig kérették. Ő végül elkezdett táncolni. Én mondom, nem is volt olyan rossz! De egy ennyi tánctudás alap egy fiúnál, nem? Mivel mellette álltam, mikor kisodorták, és is előre kerültem. Minden szem rám szegeződött! Belöktek a kör közepére, és elkezdtek mind kiabálni

- Dance! Dance! Dance! Dance! Dance! Dance! Dance! Dance! Dance! Dance! Dance!!!!!

Nem volt más választásom! Táncolnom kellett! Az osztálytársaim, a tanárom, a barátaim és Tomi előtt is! Minden erőm összeszedve gondolkoztam, mit is tehetnék. Aztán utolsó lehetőségként egy dologra gondoltam. Mikor néztem Shakira klipjeit, meg olyan zenéket, amikben has táncoltak, vagy ilyesmi, mindig próbáltam utánozni őket. Nem kis sikerrel. A magyarországi barátnőm folyton azt ismételgette, hogy tanulnom kéne, oktatótól, én táncolnom kéne sokat, mert van hozzá érzékem. Hát, na, igen. Ez volt az UTOLSÓ lehetőség, mert ezen kívül, és a társastáncon kívül nem sok más táncot tudok. Jó, persze kivéve még a ˝diszkó táncot˝, mikor csak ugrálsz, és rázod magad. Néma, és számomra kínos csend volt. aztán elkezdtem táncolni. Nem volt más ötletem… Hát mivel nem olyan borzasztó a hangom, és mert fejből tudtam a szöveget, elkezdtem énekelni Shakira Loca című számát, dúdolva a ritmusát, és táncolni. Egy öröké valóságnak tűnt, mire beindították az igazi számot, és már nem kellett énekelnem, csak táncolnom. Azt hittem, végem! Mégis, mindent megtettem, és úgy látszott, ennek sikere van! A többiek elkezdtek tapsolni, megy kurjantani, esetleg fütyülni. Én pedíg csukott szemmel próbáltam felidézni a tánclépéseket, hogy az énekesnő épp akkor mit csinál. Persze nehéz dolgom volt, mert a klipben jönnek olyan részek is, amiken görkorizik. De csak sikerült kitöltenem az űrt. Próbáltam csak azt képzelni, hogy a tükör előtt állok, és úgy táncolok, és próbálgatom a koreográfiát. Nagyon féltem, sőt rettegtem. Nem tartott sokáig a tánc, de mikor kinyitottam a szemem, majd´elájultam. Mivel az eddig csukva volt, nem láttam, ki merre, és hogy. Szóval egész végig Tomi előtt táncoltam. Hogy én mekkora lúzer vagyok! Épp átkoztam magam, mikor megszólított a fiú. Kiabált, mert mindenki tapsolt, és a nagy hangzavarban nem igazán értettem, mit mond.

- Jól táncoltál. – láthatóan ő is zavarban volt. És én ejtettem abba. De ami a legfontosabb: Magyar! Tomi magyar, szóval nem kell vele angolul meg franciául beszélnem, mert magyar anyanyelvű! Ez király! Kipirulva hátráltam egy kicsit. És kérdezett egy olyat, amitől a fejembe szökött a vér, és totál elszégyelltem magam.

- Te nekem táncoltál? – kérdezte.

- Én? Mi? Nem… dehogyis… ugyan, ez… nem… dehogy....- szerencsére a taps miatt nem hallotta a makogásom. Huhh!

- Nem értettem teljesen!! – mondta, és meg akarta fogni a kezem, hogy kihúzzon a tömegből. Már nyúlt felém, de akkor meggondolta magát, és csak intett, hogy hív. Elindultam, és megálltam mellette.

- Te nekem táncoltál? – ismételte meg a kérdést. Hát, ja. Ennyi. Most erre mit válaszoljak? És megjelent az az ember, akitől el is vártam, hogy kimentsen, és az, aki el is várta magától, hogy kimentsen, megjelent az eleven napsugár.

- Iris…! Tomi, nem baj, ha egy percre elrabolom tőled Irist? – kérdezte. A fiú megrázta a fejét, és én már ott sem voltam.

- Iris, mi volt ez az egész?! Neked bejön Tomi? – támadott le egyből.

- Egész végig előtte táncoltam? Csak tudod, a szemem csukva tartottam… - a barátnőm értette.

- Nem, csak a vége felé.

- Ez olyan gáááz! – Sopánkodtam, de barátnőmet láthatóan ennél sokkal fontosabb dolgok érdekelték.

- Tomi bejön neked? – kérdezte.

- Kicsit… - mutattam az ujjaimmal.

- És első látásra szerelem?- kérdezte Roxi.

- Jaj, hagyjál!! – fordítottam el a fejem mosolyogva.

- Szóval igen! – mosolygott az eleven szivárvány.

- Ha egy szót szólsz, megöllek! – vágtam rá, de nem komolyan. – Szerinted ezt más is észrevette? – kérdeztem aggódva.

- Őszintén?

- Sehogy máshogy!

- Igen. – mondta. Hátra vetettem a fejem, és fordultam egyet. Dühös voltam. Mennyire gáz!

- Iris! Nem feleltél! – nézett rám kérdőn Thomas.

- Nem.

- Hát nem. Nem válaszoltál!

- Nem, a válaszom nem. Nem neked táncoltam! Ez hogy jutott eszedbe?! – förmedtem rá, kicsit durvábban.

- Szóval, nem.

- Nem…

- Nem.

- A-a.

- Dehogy is…

- Eszemben sem volt…

- Isten ments!

- Soha.

- Meg sem fordult a fejedben.

- Mi oka lett volna?

- Nem nekem táncoltál.

- Egyártalán nem. – és csak álltunk egymással szemben, ami volt kb. 10 másodperc, és neki nem jelentett semmit…

- Hát jó. – bólintott kicsit sem csalódottan (!!!!! L !!!  ), és elment. Én meg olyan voltam, mintha leforráztak volna. Abban a percben a világ legostobább lányának gondoltam magam. Megcsóváltam a fejem, és próbáltam lenyelni a fojtogató gombócot a torkomban. Magam sem tudtam, miért érzek így! A Világon a legostobább dolog a szerelem. Se szó, se beszéd, kimentem az osztályteremből. Kár. Pedig hallottam, hogy kb. éjfélig tartott a buli.

Másnap reggel kedvetlenül ébredtem. Még a lovaglás sem vidított fel túlzottan. Mikor pedig felvettem a fociszerelésemet, és sétáltam a suli folyosóján, megláttam a sí tábor plakátját, és újfent elment a kedvem mindentől. De hogy miért is? Nem mehetek haza (valószínűleg), a tegnapi buli nekem tiszta káosz volt, ami fenekestül felfordította az életem, és még ráadásul nem is tudom miért! Csak tudom, hogy most valami megváltozott, és… és más lesz. Még az sem vidított fel, hogy kint hét ágra sütött a nap. Minden olyan elérhetetlen, és kétségbeejtő. És egyártalán minek lett új osztálytársunk?! A focipályára kiérve megpillantottam a lányokat. A tesitanár sóhajtva intett, hogy álljak be. Késtem is.

Egy gólt lőttem, a tanár megdicsért, de megjegyezte, hogy ennél a teljesítménynél én többet is tudok nyújtani. Persze csak ha akarok. - tettem hozzá magamban.

Teniszen, mivel a Nap hét ágra sütött, a kinti salakos pályákra mentünk. Az az óra teljes mértékű katasztrófa volt; mintha mégjobban csak azt akarnám bizonyítani, hogy nekem semmi helyem a teniszórán. Dél után neteztem egy kicsit, és felmentem a suli honlapjára. Már az osztály összes tagja bejelölt, és egy felugró ablakban Arnold írt nekem chat üzenetet.

- Miért mentél el a buliról? - kérdezte.

- Nem volt kedvem tovább maradni. – írtam.

- Pedíg jó volt.

- Táncoltál is?

- Te is tudod, hogy csak azért mondom, hogy jó volt, hogy jelezzem, nem volt olyan nagyon elviselhetetlen. De mondjuk többen is észrevették, hogy nem vagy ott.

- Példáulű? – a szívem zakatolt, így elrontottam a kérdést. Mindíg ez van. Túlságosan gyorsan akarok írni, így a szó végére bebiggyesztek egy ű-betűt, az enter helyett.

- Lilla, Roxi, Jacques, én…

- És még valaki?

- Hát meg az a Dj. Olyan szánalmas volt! Megkérdezte Lillát, hogy merre tűnt az a lány, aki olyan szenvedélyesen táncolt neki. Még a könnyem is kicsordult!

- Ezt nem mondod komolyan!!!

- De bizony… J - és forrt bennem a düh… Nem megmondtam annak az ostoba bájgúnárnak, hogy ez eszébe sem jusson?! Ez az alattomos kis kígyó meg úgy híreszteli, hogy… én… meg ő…?! Mármint én őfelé?!Az a kis szánalmas, hülye, bolond,jóképű,… bájgúnár!

7. Fejezet: Az osztály buli

Szerdán reggel az osztályfőnök bejött, és kihirdette, hogy mivel már ez a 3. hét a suliból, és jöttek új osztálytársaink, arra gondolt, rendezhetnénk egy osztály bulit. Az ötletet mindenki örömmel fogatta.

- Now ... If you are not at odds with the idea, you need to divide the tasks. – mondta. – I'm unloading a piece of paper where you can be subscribed to, what you want to undertake. – ez annyit tesz: Ha senkinek sincs ellenére az ötlet, osszuk ki a feladatokat. Kirakok egy papírt, ahova fel lehet iratkozni, ki mit szeretne elvállalni. Mindenki bólogatott. Az ofő ezután odament egy parafa táblához, és két rajz szöggel feltűzte a listát. Az osztály nagy része felpattant, és odasereglett. Roxi elkapta a kezem, és húzni kezdett a tömeg felé. Hiába ellenkeztem, én nem akarok odamenni, majd később, ha marad valami feladat, akkor arra feliratkozunk… de nem. Odarángatott, és magyarul olvasni kezdte a listát.

• · DJ:__________
• · Osztályterem berendező:____________
• · Aki az üdítőket, italokat, kaját biztosítja:____________
• · Aki az édességeket, sós rágcsálnivalót biztosítja:__________
• · Aki a rendet biztosítja(összepakol a buli után):___________
• · Aki beállítja a műszaki dolgokat, és összerakja őket:__________
• · Aki ˝házigazda˝ lesz:_________

Olvasta a barátnőm.

- Mindegyikhez legalább 2 ember kell, kivéve a DJ- hez. – magyarázta. –Nem értem! Mi csak 12 vagyunk az osztályban, így nem vagyunk elegen, ez nem jön ki. Mindenhova 2 ember kell, kivéve a DJ-hez. De az ki lesz? – számolta Roxi. – Mi mit válasszunk? – kérdezte tőlem. Ha jobban belegondolok, akkor nekem egyetlen ötletem sincs. De mért lennék én én, ha semmi sem jutna eszembe? Az egyetlen szimpi munkát elhalászták az orrom elől, a ˝házigazda˝ szerepét.

- Ne búslakodj már! – mondta Roxi. – Én is a házigazda szerepét akartam, de most, hogy nem lehet…- legyintett.

- Akkor rendezzük be mi a termet! – vágtam rá mosolyogva. Ő rábólintott, és felírta a neveinket, mielőtt valaki már megelőzött volna minket. Mosolyogtam.

A buli időpontját jövő hét péntekjére tűztük ki, addigra MINDENNEK meg kell lennie. A kellékeknek, a díszeknek, kajáknak, recepteknek, műszaki dolgoknak, cd-k-nek.  Jó ötletnek tartom, és jó erénynek, hogy az osztályfőnökünk eléggé maximalista. J

- Nekem vannak ötleteim a berendezéssel kapcsolatban. – mondta Roxi.

- Igen? – kérdeztem kíváncsian. Leültünk, és nekiláttunk a megbeszélésnek. Ám ennek hamarosan a Francia óra vetett véget, úgyhogy abban maradtunk, majd a tanítás után folytatjuk.

Nagy meglepetés ért minket akkor, mikor informatika órán a tanár bejelentette, hogy azzal foglalkozhatunk, amivel akarunk, az osztály bulira való tekintettel. Meglepett, hogy itt minden tanár tudja a diákok és a kollégái dolgait… Az futott át az agyamon, hogy ha valaki puskázik, vagy olvas, S.T.B. az órán, az futó tűzként terjed, elkap az ofő, levelet is küldenek haza… Jézusom! Inkább jó leszek!

Roxival addig keresgéltünk a gépben, míg rá nem találtunk egy szobaberendező programra. Furcsa volt, de nagyon megörültem, mert olyasmi volt, mint Magyarországon, az Ikea-ban, csak sokkal modernebb. Be kellett írni minden adatot, hány db szék van az osztályban, asztalok számát, milyen bútorok lesznek, milyen alakú a szoba, ablakok hol vannak, milyen a tábla, padló, tapéta, poszterek a falon, és minden más. Aztán azokat is, hogy milyen díszeket szeretnék felrakni. Mind ezt berakta egy ˝raktárba˝, és kiírta, miből mid van. Kihúzogattad a cuccokat, és berendezted a szobát. Nagyon tetszett! Kinyomtattuk a képet, Minden infóval, és azzal, hogy mit honnan hova toljunk, egyszerűen mindennel! Mire készen lettünk elment az óra, és az az után kapott + fél óra is. De nem ez volt a lényeg. Mi felkészültünk, és kész! J

Csütörtök, szombat, Hétfő

Másnap átkutattuk az osztályt, és belenéztünk a szekrényekbe, minden dobozba, további díszek után nézve. Sok ötletünk volt.

Ebéd után sajtos rolót osztogattak. Szerencsémre voltak, akik nem kértek, így kettőt vehettem. J

A hét nagyon hamar elment, szombaton, teniszen párokba kellett állnunk. Sajnos nem Roxit kaptam. Egy erős testalkatú lány állt a pálya másik oldalán, és megsemmisítően vetett rám egy pillantást. Olyan erős labdákat ütött, hogy egyszer mikor lazán tartottam az ütőm, az kiesett a kezemből. Miért ilyen ellenségesek velem?

Én mindent beleadtam, ez csak annyit eredményezett, hogy a másik lány 1× rontott. Mi tagadás, nem vagyok egy profi a teniszben, ellenben Roxival, aki porig sújtotta az a vézna évfolyamtársunkat, akit vele raktak párba.

Hétfőn érdeklődve néztük a listát Roxival. A DJ szerep még nem volt betöltve. Az Ofő elmondta, hogy a DJ szerepe az, hogy ha van zene pultja, akkor használja, nagyban ő állítja be a pultot, a hangfalakat, ő intézi a zenét, meg ilyesmik. Kíváncsi voltam, ki lesz az. Mivel nem vagyunk elegen… Az osztályfőnök kikötötte, hogy mindenki csak egy dolgot választhat. Fogalmam sincs, hogy mi lesz pénteken.

A nap végén fáradtan ültünk le Roxival. Tanítás végén lementünk az ebédlőbe, ahol még mindig volt étel, svéd asztalos, és még mindig rengeteg diák volt ott. Többek között gimisek, elsősök. Az ebéd háromfogásos; leves, fő étel és desszert. Az utóbbi is egy külön nagy asztalra került. Kissé éhes voltam még, így kiválasztottam magam műanyag dobozban tárolt, villával ellátott görögdinnye kockákat. Roxi egy sajtos rudat vitt el magának, és most a szobánkba mentünk.

- Már nagyon jó barátnők vagyunk… - kezdte Roxi. – 3 hete ismerjük egymást, és mindent megosztunk a másikkal…

- Mire szeretnél kilyukadni? – néztem rá gyanakvóan.

- Mindent elmondunk egymásnak, igaz?

- Hát persze! Ez a kulcsa mindennek! – vágtam rá. Hát nem így van?

- Jó. Akkor kérdezek tőled valamit.

- Roxi! – mondtam. – Bármit! Nincsenek titkaim! És hagyjuk ezt a… ezt a… hangsúlyt, jó? – kérdeztem, mert a barátnőm még nem beszélt így velem.

- Persze, persze! – már mosolygott is, és látszott, hogy megkönnyebbült. De hát miért? Lehet, hogy a hangsúly miatt. Na, mindegy.

- Arra lennék kíváncsi…

- Mond csak nyugodtan!

- Hogy sok helyes fiú van a suliban… - bizakodóan néztem rá, mert nem tudtam, mire akar kilyukadni. Közben pedíg bekaptam egy görögdinnye kockát.

- Biztosan tetszik neked is egy fiú! Ki az? – bökte ki aztán. A görögdinnye megakadt a torkomon. Majdnem ki kellett köpnöm. Én? Szerelmes?! Ez egy két külön fogalom! Én meg a szerelem?! Hagyjuk már! Soha nem voltam szerelmes, netán az oviban! Úgy néztem Roxira, mint az elmebajosra szokás.

- Mi van? – Kérdezte.

- Én mióta az eszemet tudom, nem vagyok szerelmes! – vágtam rá az igazat.

- Mi? – kérdezte a lényét meghazudtoló Mi-ii-ii-i?! – hangsúllyal.

- Komolyan. – bólintottam, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bekaptam egy újabb kockát, s reméltem a téma ezzel le van zárva. De nem így történt.

- Iris! Ezt nem mondhatod komolyan! Még nem voltál szerelmes?

- Nem! Miért? Most különc vagyok?!

- Ezt meg ki mondta?

- Senki.

- És abban sem hiszel, hogy szerelem első…

- Látásra?! Nem! Hidd el! Engem az ilyenek elkerülnek! ˝Mikor először megláttam, görcsbe rándult a gyomrom, és tudtam, ez most valami más… ˝- mondtam nyávogós hangon. – Értsd meg, ejtsük ezt a témát. Egyártalán létezik olyan, hogy szerelem?!

- Milyen nyers lett itt valaki!

- Hiszem, ha tapasztalom! – legyintettem, és bekaptam egy újabb görögdinnye kockát. – Miért? Veled már történt ilyen?! – kérdeztem Roxit.

- Persze! – bólintott. Ez nem fura kissé?! - kérdeztem magamtól. Mindenki más már megtapasztalta, én meg földhöz vagyok ragadva, és engem elkerül a szerelem?! Ez szívás! - Dühösen magam elé nézve faltam a görögdinnyét.

A terem nagyon jól nézett ki. Minden sarokban hangfalak, a padok az osztály hátsó felébe tolva, egymásra pakolva, párnákkal ellátva. Akár egy stadionban, úgy rendeztük el Roxival. A terem közepe így táncparkettként szabad volt. A táblát úgy csináltuk meg, mint egy hangjelzőt; kockák voltak egymáson, rudakban, jó magasan, dübörgő zenét mutatva. Az ablakok fekete függönyökkel voltak besötétítve, egy mikrofon álvány állt a terem szélén, a másik oldalon egy nagy ebédlőasztal italokkal, kajákkal. Egy különlegesen nagy DJ pult állt a tábla mellett, derékig érő hangfalakkal. A plafonról lámpa helyett diszkó gömb lógott alá, a falakon neon színű papírcsíkok világítottak.

A buli este nyolckor kezdődött, és itt legalább nem volt az, hogy valaki nem ér oda otthonról. Háromnegyed nyolckor már mindenki a teremben nyomorgott, de a Dj pult üresen állt. Az osztály morajlott a kérdéstől; ki lesz a Dj?

Válaszok

Sok kommentet írtatok, és bizony, van benne igazság... Ha valamit még nem értetek, akkor nyugodtan kommenteljétek! :D Itt van egy;

NAGYON jó allig várom a folytatást úgyhogy SIESS!
Van benne 1-2 hiba amikre érdemes figyelni pl.:elvileg Roxy a szobatársa de vele csak infórán találkozott vagy eggyenruhát kellett hordani de mégis farmert és pollót vett fel....
De amúgy nagyon jó nagyon siess a következő résszel!

- ezt  lollyxxxx írta.

- Na ja, a pólóról meg a farmerről tényleg elfelejtkeztem, höszi, hogy szóltál!!!

És azért nem találkozik mindíg Roxival, mert van, amikor az egyikőjük korábban kel, vagy ilyesmi. Nem is egy szobában alszanak, szóval ezt direkt írtam így. :)

Tetszik ez a rész is. Jó lenne ha a magyar nem a történetedben lenne világnyelv :P Mert tulajdonképpen magyarul sehol máshol nem értenek csak itt Magyarországon :))) De tényleg ötletes ez az egész. Gratula!!

- ezt pedíg  Mecsen írta.

- Igaz, hogy sehol máshol nem beszélnek magyarul, (sajnos!!!!) De így nem lehetett volna megírni a történetet, szóval kellett. És nem szeretek földhöz ragadni, szóval... :D

6. Fejezet: A sítábor

Másnap a sí tábor plakátjai voltak kitéve, magyarul, franciául, angolul, németül, japánul, olaszul, spanyolul;

Elképedve olvastam mindezt.

Ilyen jó lenne ez a suli? – kérdeztem Roxit.

- Mi az, hogy! – mosolygott ő. – Te jössz a sí táborba? Minden évben nagyon jó!

- Nem tudom, én inkább hazamennék. – mondtam szívem vágyát. Jó lenne már otthon lenni! A szüleimnél, és együtt ünnepelni a Karácsonyt! Nem, inkább kihagyom a sí tábort, és nem megyek sehova, csak haza.

- A sí táborral mi a gond?

- Csak jobban szeretném a Karácsonyt a családommal tölteni. Te nem?

- Anyukám, hogy apukám meghalt, jobban szeretne arra koncentrálni, hogy mindenből a legjobb legyek. Szóval ő is hiányzik nekem, de megszoktam, és ő úgy is ezt választaná. Meg sem kell kérdeznem. – mondta, én pedíg bólintottam. De én akkor sem megyek sí táborba.

A szünetben felhívtam anyukámat, aki eléggé későn vette fel. Már ki akartam nyomni a hívást, mikor végre beleszólt.

- Hallo! – szólt bele.

- Anya! Hát nem láttad, hogy én hívlak? – kérdeztem meglepődve.

- De, de,… csak…

- Csak mi? Valami baj van?

- Nem, semmi, csak fáradt vagyok. – mondta elhaló hangon, én pedíg kezdtem komolyan aggódni.

- Üljön le, hölgyem. Máris megkezdjük a vizsgálatot! – mondta egy kedves hang, és az anyukámat szólította.

- Most mennem kell! – mondta ő a telefonba, és rögtön le is rakta. Elképedve és bosszúsan meredtem a mobilomra, mintha csak az tehetne erről az egészről. Eredetileg meg akartam mondani, hogy nem megyek sí táborba, amit ma reggel plakátokkal hirdettek a suliban, és ami a téli szünet helyett van. De így, hogy anyu valószínűleg orvoshoz ment, és émelyeg, sőt, mivel rögtön letette…

Teljesen el voltam keseredve. Csak azzal tudtam vigasztalni magam, hogy majd megpróbálom még egyszer, és ha az sem sikerül, marad a B-tervnek Apu.

A következő szünetben megpróbáltam ugyanúgy felhívni anyut, s mikor nem vette fel, rögtön bepötyögtem apu számát. Ő foglalt volt. Nagyot sóhajtva raktam le, és bementem a következő órára a rajzterembe.

A kedvem akkor mégjobban romlott, mikor a tanár újfent kitolt velem

5. Fejezet: Megint hétfő

****************Bocsi, hogy egy időre abbahagytam a blogolást, de remélem, ugyanúgy fogjátok olvasni!! Kommentekért nem harapok, és egy kis meglepetéssel készülök!! Jön nemsokára!!!*************

Furcsa, hogy ezt mondom, de mikor hétfő reggel felkeltem, nagy sóhaj szakadt ki belőlem…

- Ajjj, megint hétfő! – és akkor döbbentem rá; már teljesen megszoktam itt. Jó, igaz, hogy még tanulnom kell az angolt, habár ennek a nyelvnek a segítségével már tudok kommunikálni, meg tanulnom kell a franciát… de mivel ezen a nyelven is tanultam otthon, ugyanúgy tudom, mint az angolt. És még azon gondolkoztam, hogy ez az iskola tökéletes arra, hogy megtanuljam mind a két nyelvet úgy, hogy nagyon jól tudjam beszélni! Mert, igaz nem elég az amit az órán tanulunk, de az már talán sok is, hogy többnyire csak ezen a két nyelven tudok beszélni a suliban! Meg, hát… jó, nem mindenkinek vagyok a barátja (főként nem a kötélnek, amely csak ott lóg a nagy tornacsarnokban, arra vár, hogy megpróbáljak felmászni rajta, és akkor őrült himbálódzásba kezd, és szinte az ő nevetését is hallom az osztály gúnyolása közben…), de soha senki sem lehet jóban mindenkivel. Mindig lesznek, akik rosszat akarnak nekem, vagy idegesítenek, de olyan is lesz, akit meg én nézek le… De egy dolog tölt el félelemmel; Hát akkor hol az az IGAZI ellenség, itt a suliban, aki mindenkibe beleköt, és aki az idegesítő klónjaival járja ezt a helyet, és aki olyan borzasztó, hogy még a tej is összemegy tőle?!

Ezen gondolkoztam, mikor bementem a nagy csarnokba, elvettem egy fánkot, és megindultam az informatika terem felé. És akkor megláttam… azt a csajt, akire gondoltam; Arra a csajra, aki olyan borzasztó, hogy még a tej is összemegy tőle… Három lány állt mellette. Ránéztem a karkötőikre. Japán, francia angol, és magyar!

˝Majd én, lányok!˝ mondott valami ilyesmit a magyar angolul, és felém fordult.

- Ni, csak, ni, csak, egy új, magyar lány. Mi szél hozott erre?

- Szia. Magyarországról jöttem. – mondtam kedvesen. Elhatároztam, hogy először a jobb oldalamat mutatom.

- Gondoltam. – mondta. Nem tudott mit felelni. Kedves voltam, és kész. Erre nem tudott mit mondani. Hát ennyi vagy! Gondoltam magamban, és elmentem mellettük.

Leültem egy számítógép elé. Beírtam a nevem, és jelszavam, és beléptem. Nemsokára megérkezett a tanár is. Mármint csak az igazgató. Nem sokkal mögötte bekopogtatott Roxi is.

- Good morning, children… - kezdte az igazgatónő, mikor Roxi benyitott.

- Sorry to be leit… - mondta Roxi, és leült mellém. – Huhh… még jó, hogy nem késtem annyit! Így nem ír be későnek, de egyébként leharapná a fejem… - sóhajtotta.

- Ki az ott? – mutattam arra a lányra, aki ma reggel belém kötött.

- Á, ő csak egy…

- Be quiet! – szólt ránk a tanárnő. Roxi azonnal elnémult. Aztán az igazgatónő az ellenséges lány felé fordult.

- Üdhvözöhlek ujhra itt, Lilla! – mondta francia akcentussal a lánynak.

- Jó napot. Én is örülök.

- Súlyos volt?

- Igen. De szerencsére kilábaltunk belőle. – Mondta Lilla. Még a neve hallatára is felállt a szőr a hátamon.

- Mi volt a súlyos? – kérdeztem fojtott hangon Roxitól.

- Beteg volt… arcüreggyulladással. De kilábalt belőle.

- De miért nem mondtad el, hogy vannak ilyenek is a suliban?

- Ezt meg hogy érted?

- Csend legyen! – Kiabált az igazgató. – Beírok!

- Majd óra után… - súgta Roxi.

Mikor visza mentünk a szobánkba, nekiálltam kifaggatni Roxit.

- Ki ő? És mi van vele?

- Ő Lilla. És…és. Már tapasztaltad. Ez ő.

- Mindenkivel ilyen?

- Nagyjából.- húzta el a száját Roxi.

- De miért?

- Ezt én tudjam? Fogalmam sincs! Mindenkivel ilyen, aki neki nem szimpi.

- Hát jó, nekem mindegy. Csak velem ne legyen ilyen, mert akkor nem állok jót magamért! – Mondtam, és elindultunk a következő órára.

4. Fejezet :Az első év elei dolgozat

A következő héten már minden sokkal könnyebben ment. Remekeltem a matek órákon, felolvastam magyaron, unatkoztam énekórán, kísérleteztünk fizikán, és behoztak egy nyulat biológián.

Akkor kezdődött az egész, mikor rajz órán egy képet kellett rajzolni. Bármilyet. Nekem csak egy elcsépelt, olyan béna rajzot sikerült készítenem, aminek a láttán az osztály szétröhögte magát. A tanár persze idegesített, és piszkált, és megkért rá, hogy legközelebb ne agyjak be ilyen szánalmas, mondom SZÁNALMAS!!!! – ő is ezt a szót használta!!- rajzot. Égtem, az arcomon tükörtojást lehetett volna sütni. Rajz óra után rögtön a kukába vágtam a rajzom, összegyűrve, egy galacsinban.

És következett a feketeleves…

Tesi órán kötélmászás volt. Csak egy a gond; én nem tudok kötelet mászni! Kétségbe esetten kapaszkodtam fel a kötélen, szememet becsukva, hogy ne is lássam a lányok gúnyos pillantását. Roxi hevesen veszekedett velük franciául.

Nem hallottam, pontosan mit mondott, de annyit értettem belőle, hogy hagyjanak békén. A terem legtávolabbi sarkában röhögtek rajtam, hogy a tanár ne vegye őket észre. Kinyitottam, megnézni, milyen sokat haladtam… pár lépéssel voltam csak a föld felett. Feladtam, és leugrottam. Habár akár ki is nyújthattam volna a lábam, úgy is földet érhettem volna.

- Not bad… - sóhajtott a tesitanár, és hívta a következőt. Kétségbeesett kifejezéssel az arcomon ültem le Roxi mellé. Sajogtak az izmaim. Nem hittem el, hogy nem bírok felmászni a kötélen! Pedig eddig mindig sikerült… a másik sulimban… egy évvel ezelőtt… de ez most nem lényeg…

- Olyan béna vagyok! – panaszkodtam Roxinak.

- Ugyan, dehogy! Csak egy kicsit edzened kell még!

- Egyszerűen nem megy!

- Na és?! – Roxi mindig az élet napos oldalát nézte, és nagyon irigyeltem miatta. – És?! Minden másban jobb vagy! Nem kell kétségbe esni attól, hogy ebben most nem vagy jó! Majd javítasz a helyzeten, és jó leszel! Ennyi! – mondta nagy meggyőződéssel, és mosolygott.

- Igazad van. – mondtam. – Úgy lesz!

Másnap hideg péntekre ébredtem. Az idő borús, és viharos volt, az eső szemerkélt, és az iskolában sem volt valami meleg. Az egyenruha farmeremben, és a kockás pulcsiban indultam le reggelizni. Roxi még nem volt ott, így egyedül ültem le az osztálytársaim mellé.

- Hello! – köszöntöttem őket.

- Hello! – köszöntek vissza.

- Készültél a magyar dolgozatra? – kérdezte Arnold, aki épphogy felpillantott a könyve mögül a kérdés miatt.

- Persze… a verselésből kellett, igaz?

- Igen. – Arnold, és visszabújt a könyvébe.

- De miért kérdezted? – kérdeztem tőle.

- Csak avégett, mert jó volt valaki olyannal beszélni, aki tényleg tanult a dolgozatokra, és nem kíván megbukni. Rengeteg olyan osztálytársunk van, akik mindenre fittyet hányva legyintenek, és inkább folytatják a semmittevést, minthogy kevéske értelmet próbálnának be préselni a befogadásra alkalmatlan agyukba. – adott kimerítő választ a fiú. Arnold imádott így beszélni, amivel mindenkit meglep, vagy megfélemlít.

Cseppnyi szorongás nélkül mentem magyar órára, Roxival az oldalamon.

Beültem az egyszemélyes padok egyikébe, és vártam, hogy kiosszák a feladatlapot.

________________________________________________________________

Év elei dolgozat

Név:__________

Osztály:______

Dátum:___________

Írd le a János vitéz első két versszakát, húzd alá a hangsúlyos ütemeket, és írd mellé a verselését!

_________________________________________________________________

Nagyot néztem. A János vitéz… Azt a verset, hát megtanultam, de kicsit felejtős az egész… hát most mit… na, jó! Előkeresem agyam legmélyebb bugyraiból a verset, és írok…

- Iris….! – szólt hozzám valaki elfojtott hangon. Oda fordultam. Olivér volt az, az osztály balek-ja.

- Igen?! – kérdeztem visza ugyancsak súgva.

- Mi a vers?

- A Windows tölt….! – mondtam neki, és elfordultam.

- Ugyan, Iris…!

- A Windows üdvözli önt!

- Köszi, Iris!

- A Windows hibát észlel, emiatt leáll. – Elfordultam, és írtam a saját dogám.

- Iris…!!!! – szólongatott halkan Olivér. Én azonban nem reagáltam. Ő sóhajtva fordult el, és nem tudott mást tenni; feladta. Értettem; Hát igen… az ilyenekre gondolt reggelinél Arnold.

Szombaton ugyancsak borús, és hideg volt. Az eső kopogott a tetőn, konkrétan erre ébredtem. Leráztam magamról a takarót, és elkezdtem öltözni. Ez már a második hét! Borzalmasan elrepül az idő. Arról álmodoztam, majd az az idő is hamar elrepül-e, mikor hazamehetek végre a Karácsonyi szünetben. Mert ez a legközelebbi szünet. De addig még bő három hónap. De csak ki bírom valahogy! Az élet szép, habár valamikor vannak rossz időszakok. Hirtelen jó kedv áradt szét egész testemben. Miért is bánkódnék! Úgyis oda szól a sorsjegyem, ahol jó nekem! És ami nem öl meg, az megerősít! Hát nem így van? De! Boldog mosollyal indultam le az istállókhoz. Szinte futva tettem meg az egész utat. Ott minden lóhoz volt egy kedves szavam, és mindenkinek hangosan, jókedvűen köszöntem. Az eső nem esett, és pár percre még a nap is előbújt a felhők mögül. És akkor meg voltam győződve; Csakis az én kedvemért!

Vasárnap és gála

Vasárnap

Későn ébredtem fel. A nap már javában elkezdődött, az órám fél tízet mutatott. Felkeltem, és elmentem zuhanyozni. Belebújtam az egyenruhába, és elindultam le, reggelizni.

Az egyenruha egy kockás szoknyából, kockás pólóból, kockás sálból, ugyanolyan mintájú bézbol és kötött sapkából állt. De járt hozzá kockás kötött, meleg pulcsi, farmer nadrág, amin az iskola címere díszelgett, kockás és fehér harisnya, Ezenkívül lapos talpú kiscipő, túrabakancs, edzőcipő, szandál, és strand papucs. Fürdőruha, nagy, kockás hajgumi vagy haj csat, egység melegítő, tesi ruha, iskolatáska, teniszütő, hálózsák, bicikli, lovaglóruha, görkori, gördeszka, és minden, amit akarunk.

Roxi örömmel fogadott.

- Szia! Ülj le.

- Jó reggelt! – köszöntem én is, miközben elvettem magamnak egy öblös és nagybögrét. Aztán elindultam, teletöltöttem csokis müzlivel, és azt felöntöttem tejjel.

- Mond csak… - fordultam Roxi felé – lesz ma valamilyen program?

- Ezt hogy érted?

- Kitalált-e valamit az igazgatónő? Vagy esetleg te?

- Jah, nem… Csak a szokványos… Minden első hét vasárnapján van egy kis gála.

- Gála?! – Gála?!

- Igen, az!

- De miért?

- Nem magától értetődő? Hogy ˝végre˝visszajöttünk a suliba.

- És itt fellépnek? Mármint a suliból, vagy külön ˝művészeket˝ hívnak meg?

- Általában a diákok.

- És jó?

- Aha… vicces meg élvezetes. Lesznek kísérletek, zene, tánc, kajakóstoló… nagyon jó, hidd el!

- Rendben… - habár még mindig furcsálltam kissé… Nem is tudom, miért.

A gála

Roxi mellé ültem le, egy színházi székre az iskola színházában. Nagy, vörös függöny takarta el a színpadot.

Aztán a fények kihunytak, és a függöny széthúzódott...

Egy szempillantás alatt elözönlötték a színpadot a színes bőrű artisták. Az egyik tűz botot forgatott a kezében, míg a másik egy bőröndbe bújt bele.

- Popcornt? – nyújtotta felém a zacsit Roxi.

- Kérek! – mondtam, és belemarkoltam. Basszus! Ilyen iskola nem is létezik!

Szombat

Roxival már egészen jó barátnők lettünk. A hét lassan múlt el, és eljött végre a szombat. Korán keltem ezen a napon. mivel nem volt lovaglóruhám, egyenruha öltözékben sétáltam le a lovardához. A lovardában nagy volt a nyüzsgés. Élvezettel szívtam be a lovarda számomra kedves illatát.

- Szia! – köszönt rám egy lány, aki lovagló öltözetben volt.

- Szia! – köszöntem visza.

- Nincs ruhád?

- Nincs. – feleltem.

- Akkor gyere velem, kerítek neked egyet! – mosolygós lány volt, friss és üde. Elindult, én pedíg követtem. Nemsokára megállt egy ajtó előtt.

- Itt várj meg! – és már el is tűnt. A hátamat nekivetettem a falnak. Hát akkor várok. A lány nemsokára megjelent, fehér, és fekete lovaglóöltözettel a kezében.

- Tessék! – mondta, és odaadta azokat, mind. a kezembe nyomott még egy új lovaglócsizmát, és egy lovagló sisakot.

- Ott tudsz átöltözni… - mutatott egy kis építményre. – Azt használjuk öltözőnek. Egyébként Sarah vagyok, lovászlány. Van itt egy fríz heréltem, Hercules. Szinte az egész hetemet itt töltöm, és csak hétvégén tanulok, zsokénak készülök. És te?- nézett rám fürkésző kék szemével.

- Én? – ezen még soha nem gondolkoztam! – Nem tudom… De hát, gondolom, van időm, nem? Köszi, mindent! Én Iris vagyok! Remélem, hogy találkozunk még! Szia!

- Szia! – mosolygott Sarah, intett, és elindult az istállók felé.

Nemsokára megérkezett Roxi is.

- Szia! Te már itt vagy? – kérdezte, és elkezdett öltözködni. én már kész voltam.

- Megvárlak az istállóban, jó?

- Persze! Sietek! – mondta, én pedig kimentem az öltözőből. Bementem az istállóba. Hosszú, és homályos folyosón mentem végig, mélyeket szippantva a ló illatú levegőből. Nemsokára megérkezett Roxi is.

- Itt hogy van a lovaglás? – kérdeztem tőle.

- Fogsz, kivezetsz, felnyergelsz egy lovat, aztán felülsz rá, kilovagolsz, és csatlakozol egy csapathoz. Szinte minden tíz percben indul egy csoport, vagy túralovaglásra, díjugratásra, nagy-vágtára, és egyéb ilyenekre. Tudsz lovagolni?

- Igen. – szerencsére! Tettem hozzá magamban.

- Mennyire?

- Több éve járok lovagolni…

- Akkor jó lehetsz! Gyere velem túralovaglásra! – ajánlotta.

- Rendben… Te melyik lovon lovagolsz?

- Mercur-on. Ő egy pej mén. Ajánlom neked Lucát, egy tinker kancát.

- Rendben, fel ülök rá, aztán majd meglátjuk. – mondtam. Nagyon szerettem a lovakat, és mivel otthon is tanítottak lovagolni, akár szőrén is megülöm őket.

Legközelebb csak akkor beszéltünk, mikor egy csoporttal elindultunk a túralovaglásra.

- Ők franciák, angolok és magyarok. Legfőképp velük szimpatizálok.- mondta Roxi.

- De mi okból? – kérdeztem.

- Nem tudom. Talán mert csak ilyen nyelvűek vannak a mi osztályunkban. A másikban vannak japánok, meg németek… spanyolok is… Vagy csak azért, mert csak ezt a három nyelvet beszélem;francia, magyar, angol…  na de bemutatom neked őket!

- OK. – mondtam. Kíváncsi lettem.

- Ő Flóra! Magyar. Ő az, aki azon az arab telivér kancán lovagol. 14 éves. Ő Liz, Angol, 13 éves és ő üli meg azt a Hannoveri csődört. Aki azon a palomino csődörön lovagol, ő Emese, magyar, és 15 éves. Ő itt Robin ezen a szép Lipicai csődörön. Ő francia, 14 éves. Aki ott közeledik felénk, ő Max, angol, 13 éves. De persze ők nem mind járnak velünk egy osztályba, mert nem vagyunk egy idősek… te év vesztes vagy?

- Igen. Te is, nem?

- Igen. Na, figyelj! Szia, Bálint! Ő magyar, 13 éves hozzánk jár. Az ő lova Vihar, a fakó mén.

- Szia! – mosolygott rám Bálint.

- Szia! – mondtam én.

- Indulunk egy vad vágtába? - Kérdezte tőlem Emese.

- Mehetünk… - mondtam. Emese most felkiáltott angolul, mire mindenki kiáltozni kezdett.

- Indulás! – hangzott az én számból is, teljesen megfeledkezve magamról, és már indítottam is Lucát. A többiek is ugyan így tettek a saját lovukkal, és utánam eredtek. Vad és gyors vágtában száguldtunk át a réten, nyomunkban fűcsomók repkedtek. A szél az arcomba csapott, és én felkiáltottam örömömben. Luca hangosan felnyerített, és még gyorsabban vágtázott tovább. A többiek is így éreztek. Kiáltoztak, és nevettek. Minden ló szélseben iramban vágtázott át a réten, megfeledkezve magáról. Sörényüket a szél borzolta fel, lelküket pedíg a szabadság érzése mámorította el.

A vad vágtának egy égből lecsapó vihar vetett véget. A víz úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, az ég elsötétült, s a tájat csak a villámok világították meg. Roxi mellettem termett.

- Ha jól tudod irányítani Lucát, nem lesz baj! Gyere közelebb hozzánk, a lovak megnyugtatják egymást. – ajánlotta. Így, egy kis csapatba tömörülve lovagoltunk visza az istállóba, és beszélgetve csutakoltuk le a lovakat.

Kedd

Roxival mentem a matek terem felé. Tegnap már láttam. Jó egy terem, attól függetlenül, hogy matek órákat tartanak benne. Az ilyen tantárgyakat magyarul tartják nekünk, hogy ne kelljen ˝erőltetnünk˝ annyira az agyunk, és hamarabb megértsük. Nekem soha sem ment olyan jól a matek, de nem kellett nekem segítség, ahogy itt sem.

Megfogadtam Roxi előzőnapi tanácsát, és egyenruhát vettem fel. Csak pár diákon nem volt az, de őket mind visszaküldték, hogy azt vegyék fel.

A zeneóra nagyon unalmas volt. Énekeltünk, és régi dalokat hallgattunk, meg írtunk Bach-ról. Kíváncsi vagyok, mikor fogunk tanulni a MODERN zenéről.

A nap végén elfáradva ültem le Roxival az ebédlőben.

- Köszi, hogy ma is segítettél! – mondtam neki. – Jövök neked eggyel!

- Ugyan! Csak tettem a ˝dolgom!˝ - mosolygott. A vacsora is nagy választék volt; kenyér, többféle sajtkrémmel, májkrémmel, tejjel, teával, üdítővel, felvágottal.

Mikor este lefeküdtem, úgy éreztem, találtam magamnak egy igaz barátot, és ennek nagyon örültem. Talán mégis jó dolgom lesz ebben az iskolában?

3.Fejezet Az első hét ( Több részre tagolva)

Hétfő

Másnap, mikor felkeltem, még félhomály volt a szobámban. Ránéztem az éljeli szekrényemen álló, világító órára. hat óra. Van egyártalán még időm aludni? Hatodikos vagyok, nem hiszem! Nagy nehezen kikeltem az ágyból, és széthúztam a függönyöket. Kint pirkadt. Tegnap ki sem pakoltam a bőröndömből! Így hát odaléptem, és elkezdtem a ruháimat átpakolni a szekrényembe. Közben azon gondolkoztam, vajon mikor is mehetek haza? De hisz ez még csak az első nap…!

Reggeli választásom végül egy csípőfarmerre, és egy hosszú ujjú pólóra esett. Fel is veszem őket, de elöbb megfésülködök… Bementem a fürdőszobába, és le is zuhanyoztam. Megfésülködtem, felöltöztem, és kiraktam az éljeli szekrényre a lap-top- omat. a google keresőbe beírtam az iskolám nevét. Magyar dokumentumokat is kerestem. Az iskolámról mind csak csupa jót írtak! Hogy milyen jó az állapota, hogy adományoz sokszor, a diákjai nagyszerűen vizsgáznak, és helyezkednek el a világban. Aztán becsuktam a gépemet, és magamhoz vettem az iskola (kastély) térképét. Igen! Saját térképe volt! Ekkora! Egy kisebb város!

Szóval, lássuk csak. A nagy ebédlő azon a szinten van, ahol most épp én vagyok. Két folyosót kell csupán megjárnom.. lemennem két rövidke lépcsőn, aztán átvágnom még egy folyosón, és… na jó, majd csak odatalálok! Felvettem a Magyarország-karkötőt, és elindultam. Követtem a térképet, és nemsoká (nagyon soká!) eljutottam az ebédlőbe.

Ott már sokan voltak; nagyobbak, vagy épp kisebbek, mint én. Megkerestem a 6.-osok helyét, és leültem. De ez most már tudom, hülyeség volt, mivel  nem az asztalra volt kirakva a reggeli. Egyszerűen volt a terem végében egy nagy asztal, tele mindenfélével. Svédasztalos reggeli! Odamentem, megpakoltam a tányérom, és viszamentem a helyemre.

Mikor már többen jöttek le reggelizni, kirakták az órarendeket. Minden osztálynak más, géppel írott órarend. ( Persze szerepet játszik az is, mi az anyanyelved!)

Elképedve olvastam a magyar nyelvű órarendet. Itt aztán nincs lazsálás! Szóval ma rögtön az informatika terembe kell mennem. Az informatikát nagyon szeretem! Kíváncsi vagyok, milyen lesz!

Mikor megreggeliztem, fogtam a lap-top-om, és bementem az informatika terembe.

- Good Morning, Miss…

- Miss Zsálya – mondtam. – Good morning! – Ő meg csak biccentett. Leültem az egyik üres asztalhoz, és vártam. Ekkor belépett egy tejfölszőke hajú lány.

- Good morning! – köszönt az ajtóban álló nőnek, ő pedíg visza mosolygott rá. A lány leült mellém, és rápillantott a karkötőmre.

- Oh! – sóhajtott fel. – Szia!

- Szia! – köszöntem visza meghökkenve. Aztán ránéztem a karkötőjére. ő is magyar!

- Az én nevem Roxi. – mondta.

- Engem Irisnek hívnak. – mutatkoztam be én is. Roxi ránézett a lap-topomra.

- Erre nem lesz szükséged! – mondta.

- Miért?

- Ezekbe a gépekbe többnyelvű program van telepítve, köztük magyar is. Szerintem nem lesz szükséged a lap-top- ra. És még ha telepítenéd is a gépre a programot, lemaradnál, mert nem ugyanolyan a gép, és nem tudnál olyan jól velünk együtt haladni!

- Aha, értem, köszi!. – mondtam, és tényleg hálával tartoztam Roxinak. Ha ő nem, akkor ki mondta volna el ezeket nekem? Szóval félre tettem a lap-top- ot, és bekapcsoltam a számítógépet.

Roxi mindenben segített nekem. Lefordította angolról a tanár kevéske kérdéseit, és ha tudtam a választ, fordította, és jelentkezett helyettem. Az óra után nem győztem hálálkodni neki.

- Nagyon, köszi!! – mondtam neki. ő csak legyintett.

- most érkezhettél ide. természetes, hogy segítek! - Mosolygott. A többi órán is segítségemre volt. Mivel egy osztályba tartoztunk, mindenhova velem jött a közös órarend miatt. Jobb barátot nem is találhattam volna!

- Ja és legyél mindig egyenruhában… szerintem ma még elnézik, de máskor már nem fogják! Ajánlotta Roxi.

A bentlakásos iskola

Nem is tudom, mi lett volna velem, ha a nővérem rám nem bukkant volna rám valahogy.

- Az egész család téged keres! – mondta. De engem miért is érdekel?! Engedelmesen mentem mögötte egész végig a házunkhoz. Ott apukám felküldött a szobámba, és azt mondta, ne is pakoljak ki nagyon, mert a következő héten már megyek is a bentlakásos iskolába. Nagyon dühös volt rám. És még ő volt ennyire felháborodva! Indulatosan csörtettem be a szobámba, és leültem az íróasztalomhoz. Csak nézetem ki az utcára. Az a sok ember…!  Aztán anyukám lépett be hozzám, oldalán egy táskával.

- Tessék! Erre szükséged lehet az iskolában.

- Nem lehetne anya, hogy ne küldjetek bentlakásos iskolába? Miért kell ez? Nem járhatnák ugyan úgy…

- Apád már kifizette előre a tandíjat. Most már nem lehet kifogásod. De ha elöbb szóltál volna…

- Hogyan, mikor nem is tudtam, hogy elköltözünk?! – A könnyeim végig gördültek az arcomon. A szívembe belehasított a fájdalom. Anyukám megsimogatta az arcom. Aztán levette a táskáját.

- Ez a tied! – mondta még egyszer és kiment. Kíváncsian nyitottam ki a táskát. Jó nehéz és kemény volt. Legnagyobb meglepetésemre egy vadonat új lap-top-ot emelhettem ki a táskából! A szám elé kaptam a kezem. Felnyitottam a gépet, és bekapcsoltam. Gyorsan betöltött, és én pedig azonnal csatlakoztam az inernethez. Gyors! Nagyon király ez a kis lap-top! De milyen oldalra is menjek fel? Elgondolkoztam, és kis idő múlva kiléptem a net-ről. teszek rá jelszót is! Villant át az agyamon, és azonnal cselekedtem…

A napok csigalassúsággal teltek. Végül eljött a hétfő. Anyukám felajánlotta, hogy bejön velem, bekísér a suliba. Taxival mentünk, kb. fél órán át.

Aztán megérkeztünk az iskola elé. Anyukám Fordította a nagy feliratot;

Paris est très général et professionnel du secondaire des écoles secondaires

Párizsi nagy általános, gimnázium és szakközépiskola

Eltátottam a szám. Mekkora egy iskola…! Anyukám fizetett a taxinak, és bementünk a nyitott kapun. Mikor átléptük a küszöböt, egy nagy, sőt óriási és gyönyörű előcsarnokban találtuk magunkat. Mindenfelé egyenruhás diákok a tanév első napján. Egy szintén egyenruhás, barna hajú és magas, szimpatikus igazgatónő lépett oda hozzánk.

- Jó napot! – köszönt. – Iris-hez van szerencsém? – Nézett rám. Meglepett, hogy magyarul beszélt.

- Igen. – mondtam.

- rendben. Kérlek vedd ezt fel! – nyújtott nekem egy piros-fehér-zöld karkötőt. – Ez azért kell, hogy tudjam, és hogy a diákok is tudják, hogy magyar vagy. Mindenkinek van egy ilyene, a saját zászlója színeivel. Gyere, megmutatom neked a szobádat. Egy magyar lánnyal raktunk egy szobába, jó? Legalább tudsz vele beszélgetni… - nagyon kedves volt! Az sem zavart, hogy egy kis francia akcentussal beszélt.

A szobámban nem volt senki rajtunk kívül.

- Roxi biztos valahol máshol van a kastélyban… Nagy ez a hely! … Ez a te ágyad, az pedig Roxié. – mutatott két francia ágyra. – Van kis mosdó, WC, ami van a kastélyban is, a folyosókon… van három nagy informatika terem. Gyere le velem az évnyitóra. – mondta. Anyukám bólintott, és továbbra is követett minket. Leültettek a helyemre.

- Franciául fognak beszélni, mert itt több az olyan gyerek. Értesz angolul?

- Nem sokat… - vallottam be az igazat.

- Nem baj. Maradj a helyeden, és figyelj! – mondta és távozott az anyukámmal. Egy sor legszélén ültem, és nem foglalt helyet mellettem senki. De nem is volt baj. Voltak országok képviselői, és ők is mondtak egy beszédet. Franciák, németek, angolok, olaszok, japánok, spanyolok és magyarok is! Nagyon meglepődtem, de örültem is. Hogy ebbe a suliba hány féle gyerek jár…!  Mikor vége lett ennek az egésznek, csak akkor döbbentem rá, hogy el sem búcsúztam anyukámtól. Magamban evődve mentem vissza a szobámba. Még el sem köszönt! Ez borzalmas! Hogyan tehet ilyet?! Több a soknál. Egy köszönés… Fontos, mert az ember ebből tudja, hogy ha hazaér, ott várni fogják! És egy évre elszakítanak a családomtól?! Illik elköszönni…!

- Iris! Iris! – hallottam anyukám hangját, és a karjaiba borultam. Sokáig szorított magához, végül maga elé tolt.

- Nagyon kell magadra vigyáznod, ugye azt tudod?! És a jegyeid is jók legyenek ám! Minden két hétben kapunk egy tájékoztatót, hogy hogyan állsz, úgyhogy úgy vigyázz magadra! – mosolygott.

- És Anna milyen iskolába ment? – kérdeztem.

- Ő egy másikba. – felelte. – Most mennem kell! – puszilt meg még egyszer, és indult is.

A Roxi nevű lány még mindíg nem volt a szobánkban. Nem voltam éhes, és ahogy azt Magyarország képviselője elmondta, nem lesz ma már evés,-ivás, csak holnap reggeli a nagy ebédlőben, és mindenki megkapja az órarendjét, külön a szobája ágyára. Teljesen el voltam veszve. Az új és ismeretlen hely, az ismeretlen emberek és az új életem. Végül is arra az elhatározásra jutottam, Közelebbről is megnézem az inkább kastélyra hasonlító iskolát.

Hosszú folyosókon mentem keresztül. a padlón nem volt szőnyeg, csak sok diák lába által koptatott márványlapok. nagy tetőablakokon áradt be az őszi napfény, de sok helyen voltak felkapcsolt lámpák a falban. Minden folyosón volt 2 osztályterem az A-soké és a B-seké. Hosszú hosszú folyosókon voltak az általános iskolások hálószobái, az első emeleten az alsósoké, a 2. a felsősöké. minden folyosón volt legalább 2 tanterem, nyelv termek; angol, francia, német, magyar, olasz, S.T.B. Biológia termek, fizika termek, előadók, töri, matek és informatika termek. A 0. szinten 2 kis tornaterem és 3 nagy tornacsarnok. a még az iskolához tartozó nagy telken 2 szabadtéri focipálya, és egy kisebb méretű lovarda állt. Fedett lovaglótérrel, kisebb és nagyobb kinti karámokkal, lovaglóterekkel, istállóval, és az ahhoz tartozó szénapadlással. Az iskolának volt még egy nagy könyvtára, meg egy kisebb méretű színháza. De hát kellett is a hely, mikor ez az iskola általános és szakközép suli, és gimnázium is!

1. Fejezet: A váratlan hír

Reggel mikor kinyitottam a szemem, a nap sugarai már táncot jártak a szobámban. Nagyot nyújtóztam, és kidugtam a lábam a paplan alól.

- De jó meleg van! – mosolyogtam, és kinéztem az ablakon. Hatalmas és gyönyörű birtokunkat pillantottam meg; ápolt gyep, hinta, fák és egy kis tó a kert végében. Felöltöztem, és lementem reggelizni, de megálltam a konyhaajtó előtt.

- Szerinted most mondjuk el neki?

- Most? Mikor olyan szép a reggel?!

- De a hír is nagyszerű!

- Te is tudod, hogy nem fog örülni!

- Jó reggelt! – léptem be a konyhába. A szüleim persze rögtön elnémultak. Leültem az asztalhoz, és ágrus szemekkel méregettem őket.

- Jó reggelt, kicsim! – mondta anya.

Nemsokára belépett a nővérem is.

- Jó reggelt. – mondta egyszerre és leült mellém. – Anya, apa, reggeli után elmegyek a haverokkal, és ebéd utánig meg sem jövök. Majd velük kajálok… na, megyek is! – és magába tömte a maradék pirítós kenyerét, és felment a szobájába készülődni.

Kimentem a kertbe, és ebédig nem is találkoztam a szüleimmel. Déltájban finom illatokat éreztem szállni a levegőben.

- A kedvenceidet készítettem. – fogadott anya. – Lasagna és rántott leves.

Mikor már elfogyasztottuk a levest, apukám megszólalt.

- Hál´ istennek, nem vagyunk szegények. És ez a szakmám miatt van. Jó állás sok fizetéssel. Én pedig nem szeretnék belőle kilépni. ezért alkalmazkodnom kell hozzá. Hiába kérdeztem, van-e más lehetőség, de nincs... arról lenne szó, hogy az én munkarészlegem máshova teszi át a székhejét.

- Újjabb költözés? Keszthely? Budapest? – vágtam közbe izgatottan.

- Nem. ezúttal egy teljesen másik hely.

- Mi?

- Francia ország, Párizs…

A kezemből kiesett a lasagnás villa. Párizs… megszédültem. Jó Isten…!

- Kicsim, jól vagy? – kiáltott fel aggódva az anyukám.

- Nem! – vágtam rá kétségbe esve.

Éjszaka volt. Arra ébredtem, hogy anyukám kelteget.

- A dolgaid már be vannak pakolva. Indulunk. Kimegyünk a reptérre. A kocsi, a ház, és minden, amit nem viszünk magunkal, már el van adva.

- Én el nem megyek innen!- kiáltottam fel. Az életemből pár perc alatt lidérces álom vállt. Itt kell hagynom mindent, az életem, a barátaim, az otthonom? Egy gombóc volt a torkomban, és alig kaptam levegőt, végül pedig feltört belőlem a zokogás. Anyukám magához szorított, és így maradtunk pár percig, és sírtunk. Aztán könnyeit törölgetve felállt, és így szólt;

- Siess kicsim, és öltözz fel! Lent, a hallban várunk! – és kiment a szobámból. Körüléztem. Az én szép szobámat is eladták! Az emeletes ágyammal, az íróasztalommal, a képekkel és mindennel! Fel-feltörő sírással fogtam nagy pink bőröndömet és leültem rá. Kb 8 percig ülhettem így, mozdulatlanul, magam elé meredve, üres fejjel. Aztán felvettem egy sztreccs nadrágot és egy szimpla pólót, felemeltem a bőröndömet és elindultam le, a hallba. A szüleim kiléptek az ajtón és kimentek kocsihoz, hogy berakják a bőröndöket a csomagtartóba. Én utoljára végigjártam a házat. Mindenhol rend és tisztaság. Oly nehéz szívvel hagyok itt mindent… Aztán magam sem tudom hogyan volt lelki erőm ehhez, lekapcsoltam a villanyokat, kimentem az ajtón, anyukám bezárta azt, és beszálltam a kocsiba. Két óra múlva már a repülőn utaztunk, az éjszakában, és én fel sem bírtam fogni ezt az egészet… Lassan álomba sírtam magam.

Másnap reggel alig emlékeztem valamire. Arra igen, hogy nagyon sírtam, és fáradt voltam, de semmi másra… aztán, mikor felültem az ágyban, és körülnéztem, minden az eszembe jutott. Az, hogy repülőn utaztunk, hogy apukám eladta a házunkat, hogy ott kellett hagynom az otthonom, és el sem búcsúzhattam a barátaimtól, az osztályomtól és senkitől. És újra a sírás fojtogatott. A szobám rózsaszín, a falon van egy nagytükör, a fehér íróasztalom az ablak alatt van, fehér polcok állnak a fal mentén, és egy szekrény, egy láda. Lemásztam az emeletes ágyamról, és odamentem az ablakhoz. a szívem mélyén nagyon reménykedtem, hogy nagy és szép kertünket pillantom meg… de nem így lett. A belvárost láttam, sok taxival, emberekkel, autókkal. A szemem könnybe lábadt. Szinte hallottam, ahogy a szívem kettétörik, és reccsen. A párkányra borulva zokogtam.

Mikor kissé lenyugodtam, elindultam körülnézni, hogy milyen az a lakás, amibe költöztünk. Ahogy kiléptem a szobámból, beléptem a nappaliba. Elegáns fotelek, nagy TV egy állványon, és üveg asztal a szoba közepén. Balra a fürdőszoba, a nappalival szemben étkező, onnan jobbra a szüleim hálószobája, balra kis konyha. Az étkezőből  nyílt még egy szoba; a nővérem szobája. Benyitottam. Ő az ágyán feküdt, és TV-t nézett.

- Hello. – köszönt nekem.

- Szia! – köszöntem neki vissza.

- Jó ez a hely, nem?

- Nekem nem nyerte el a tetszésem…

- Hogy-hogy?! Hiszen ez Párizs!

- De ott kellett hagynom a barátaimat, és nem is tudtam elköszönni tőlük!

- Neked nem mondták el előbb?!

- Ezek szerint… - Dühös lettem. Nem mondták el! Ilyen nincs!!!

- Na jó, hugi! Most nekem más dolgom van! – mondta, és átkapcsolt egy másik adóra. – Cool! Itt csak magyar adók vannak! – Örvendezett, én pedig kimentem a szobájából.

Ebédhez közeledett az idő. És akkor olyat jelentettek be a szüleim, amitől önként dobtam el a villám; bentlakásos suliba akarnak küldeni engem és a nővérem! Ő eddig is abban nevelkedett, neki nem volt para. De engem?!

- Apu! Ez nekem sok! Először elköltözünk Francia országba, aztán meg a következő héten már menjek is egy bentlakásos francia suliba? -  Mondtam kétségbeesetten.

- Semmi baj nem lesz! Emiatt még nem omlik össze a világ!

- De nekem igen!

- Oh, mekkora trauma!

- Lehet, hogy neked nem, de ha nem vetted volna észre, épp most szakítottál el az otthonomtól, az életemtől a barátaimtól, és minden mástól! Utálom ezt a helyzetet, haza akarok menni!!!

- Neked már ez az otthonod!

- Én SOHA nem fogom ezt a helyet az otthonomnak nevezni, SOHA!!! Haza akarok menni! Minden, ami ott volt, az volt az életem!!! Az otthonom… és – itt elcsuklott a hangom. Magamból kikelve kiabáltam. A könnyeim végig folytak az arcomon. Hát nem érti meg?! Hogy nekem Párizs nem az otthonom, az én hazám Magyar ország, és és… - Még el sem tudtam köszönni a barátaimtól! Nem tudod te, hogy ez nekem mennyire fáj! Kitépsz mindent a lábam alól, és megvonsz mindentől! Máris GYŰLÖLÖK itt lenni! – és rohanni akartam a szobám felé. de hisz´ az sem az én szobám… zokogva futottam ki az utcára, és így nyelt el a tömeg.

Nem voltam ott feltűnő ember; mindenki elképesztő külsejű volt, divatos ruháikkal nagyon kitűntek volna Magyarországon, de itt ez a szokványos. Nem is olyan rossz hely, ez a Párizs… Eljöttem volna, ide szívesen mondjuk a szünidőben, nyaralni, de egy életre?! Az emberek nem néztek meg nagyon; nem érdekelte őket, hogy kisírt és vörös a szemem. Miért is tették volna, mikor ők sokkal jobban különcök? Így baktattam az utcán és nem is tudtam, merre megyek. De nem is érdekelt. És az sem, hogy talán nem is találok ˝Haza˝. Az nekem nem az otthonom…

Bezevezés

Ez a történet egy párizsi lányról szól, aki Magyarországon élt, de az apukája szakmája miatt váratlanul ki kell költözniük Franciaországba. Iris 12 évesen nagyon nehezen tud elszakadni a barátaitól és az otthonától, de nincs választása. Nagyon nehezen tud beilleszkedni. Aztán Francia országban váratlanul talál egy igazi barátot, hasonló háttérrel; ők is kiköltöztek, de akkor, mikor Roxi csak 5 éves volt. Jól beszéli a magyart, tökéletesen a franciát, és jól ismeri egész Párizst. Szárnyai alá veszi Irist, hogy együtt járják az élet göröngyös útját. Iris élete tele van azzal, amivel egy tini mind találkozik; kalandok, izgalom, szomorúság, boldogság, vidámság és a szerelem. tarts velem, és éld át ugyan azt, amin Iris is keresztülmegy!  A lány hajthatatlanul haza szeretne menni. És ezt az apja nem érti meg.