9. Fejezet - Rajz és levél

2012. jan. 7. 14:56 - írta Lunda

****Új blog****

Elkezdtem egy új blogot, ha akartok, katt;

***http://kristaly-konnycsepp.blogspot.com/***

Bocsi, hogy eddig eléggé unalmas volt a sztori. Remélem, ez most meghozza a kedveteket a további olvasáshoz. Felpörög az élet, minden sokkal izgalmasabb lesz. Táplálom a reményt, hogy tetszeni fog ez is!

Pénteken Rajz volt a második óra. Utáltam, de szívemből! Párszor már említettem, hogy utálok, sőt gyűlölök, rühellek rajzolni, és egyártalán nem is tudok. Sem festeni. Ellenben Roxi ebben is profi, ahogy majdnem mindenben… vagyis minden másban. Szabad foglalkozás volt órán, így én megkérdeztem, hogy lehet- e olvasni. Mire a tanár azt mondta, csak a rajz téma a szabad. Roxi persze bőszen festett, és rajzolt, így az ő lelkesedését látva én is felbuzdultam. Nekiláttam, és bele adtam minden erőmet és tehetségemet a rajzolásba. Na, semmire sem volt jó; olyan elcsépelt rajzot készítettem, hogy kiradíroztam a fogait, bosszúból.  Ezen már semmi sem segíthet.

Bezzeg Roxi! Olyan remekműveket csinált, hogy megáll az eszem. Olyan mesterműveket készített, hogy azt hittem, égnek fog állni a hajam. Pedíg igaz volt. Tényleg ő csinálta.

És addig nyaggatott, míg el nem fogadtam, ajándéknak. Na, ja, majd fogom magam, lemásolom, 20 példányban, és kitapétázom vele a szobám plafonját! Héj, ez nem is olyan rossz ötlet!

Haha, viccen kívül, mire jó ez nekem?? Minden esetre, elfogadtam, hogy ne bántsam meg a barátnőmet. Nem akartam gondolni Tomira. Olyan ellenállhatatlan, helyes, és jó megjelenésű, egy-kettőre a legnépszerűbb pasi lesz, legalább a csajok körében. És tényleg engem választott. Ezt tudtam. Roxi folyton erről beszélt. Egyfolytában. Őt olyannyira feldobta, mintha vele történt volna. De engem nem dobott fel. Még nem voltam szerelmesà szóval még nem jártam Soha, Senkivel. És féltem. Milyen lehet az? Sok barátom volt, fiúk is, de ők nem voltak szerelmesek belém, én sem beléjük. Na ne, ebből pedíg az következik, hogy még soha sem csókolóztam. Jaj, Isten, ments! És most, a suli leghelyesebb sráca… belém… ez csak egy álom. Egy nagyon-nagyon hosszú álom. Fel kell ébrednem, arra, hogy ott vagyok az ágyamban, otthon, Magyarországon, és ezek nem történnek meg.  Pedíg ez lehetetlen. Ilyen álom nincs! Mégis oly álomszerű…!

Két érzés kavargott bennem, és kerekedett fölül változóan a másikon; Az ˝akarom˝, és a ˝nem akarom˝. Olyan hívogató volt az alkalom, hogy itt a lehetőség, ami páratlan, és nagyon sok jóval kecsegtet… Új élmények… jók…

- és rosszak. Ez a másik fele. Mi lesz, ha valamit elrontok? Béna leszek, elhagy, és nincs tovább? Az álmom összetörik, vele együtt én is…

- Tudod, mennyire oda van érted?? – mondta Roxi.  – Tokától bokáig! Ne kéresd már magad! Ezt is ki kell próbálni, és…

- Héj, Roxi! Csssssss! Ne ilyen hangosan! – Mondtam neki.

- Tudom, mire gondolsz! – mondta, és rám mosolygott. - De nem kell félned! Tomi jó fej!

- Ezzel azt akarod mondani, hogy beszéljek vele, és…

- Persze! Hát mi mást? – kérdezte mosolyogva. Kicsengettek. Roxival a nyomomban végig robogtam a folyosókon, bementem a szobámba, hogy az utolsó simításokat végezzem magamon, át fésüljem a hajam, kicsit befújjam magam parfümmel, mikor a legjobb barátnőm felkiáltott, és sikító görcsöt kapva rohant be a szobámba.

- Iris, Iris, Iris!!!!!!! Nézd!!! – mondta, és a kezembe nyomott egy borítékot. – A postaládánkban találtam! – elolvastam a címzést. Irisnek, a Titkos Hódolójától. Izgalommal telve, remegő kézzel nyitottam fel a borítékot, és végig futott rajtam a borzongás, ahogy a levelet olvastam.

Kedves Iris!

Mikor megismertelek, rögtön elbűvölt a mosolyod, a szemed, az alakod.

És ahogy még többet láttalak, kezdett leszögeződni bennem, hogy nincs nálad szebb, okosabb lány, vagy olyan, aki bármiben felülmúlhat Téged. Nem is sejtheted, hogy ki vagyok és. De próbálok úgy létezni, hogy neked jobb legyen! Mindig csodálni foglak, és bármiben segítek, ha kell, csak tedd ki a leveledet a postaládádba! Bármikor elolvashatod e levelet, remélem, még sokszor forgatod meg kezeidben, s addig is őszinte szolgád vagyok,

A titkos hódolód

Aztán dermedten tartottam a kezemben, és az volt az első reakcióm, hogy ez csak vicc. De ahogy még 2× átfutottam a sorokat- természetesen csakis Roxival együtt, - rájöttem, hogy ezt valaki ténylegesen komolyan gondolhatja. És a hangsúly a ˝HATJÁ˝- n van. Roxival összenéztünk.

- Ugye, te sem hiszed, hogy ezt… - kezdtem, de ő közbevágott.

- Ugye te nem hiszed, hogy ezt nem gondolták komolyan?! Szerintem ez a lehető leg határozottabb!

- Jaj, Roxi! Ez túlzottan gyermeteg! – vetettem ellene, mindhiába. Ez a mese elrabolt. És már nem is akartam beszélni Thomassal. Nincs értelme. Leültem az ágyam szélére, és meredten bámultam a lapot. Valaki tényleg komolyan vette ezt? Ha ez igaz, akkor… mi értelme van annak, hogy Tomi, meg én… Hátra dőltem az ágyamon. Roxi meg csak állt. Az utóbbi napokban eléggé kikelt magából. Sikító görcs? Felejtés? Lezserebb beszédforma, már-már flegma…

- Most mi van, Iris? – kérdezte tőlem.

- Szerintem én nem megyek oda Tomihoz. Nincs értelme.

- Közömbös lettél iránta?

- Nem, dehogy, csak nekem egyszerre túlontúl sok ez az egész. Velem sosem történt még ilyesmi! – mondtam, de ekkor valaki csöngetett. Roxi azon nyomban már futott is, az ajtóhoz. Én is felpattantam, eldobva a levelet, és kisiettem az előszoba - nappali- konyhába.  Nem hittem a szememnek, mert Tomi állt az ajtóban, őt átkarolta Lilla, aki pimaszul vigyorgott.

- Sziasztok! - Mondta. – Gondoltam, beugrunk, mert van egy kis mondani valója Thomasnak! – s azzal beletúrt a hajába, majd hátra vetette azt, és megrebegtette a szempilláit.

- Iris, én… - kezdte Tomi, lehajtott fejjel. – Én mégis Lillát szeretem. A szív is félre vezetheti az embert, csak az ész tudja, igazán, mi kell a gazdájának! Szóval, sajnálom, ha hamis érzéseket élesztettem benned, vagy…

- Á… Nem, ilyenről szó sincs! - Kiabáltam, és rápillantottam Lilla arckifejezésére. Borzalmasan utálatos, és visszataszító volt, és ahogy belenéztem, a világoskék, sunyi, ijedt nyúl szemébe, észrevettem a becsvágyat, s aztán a megszerzett trófea örömét, ahogy végignézett Tomin. Utáltam miatta. Hú, de még hogy, teljes szívemből! Aztán Thomasra pillantottam. Pirult barnás arcbőre a homlokán ráncos volt, a bocsánat kérés ráncaival. Sötétzöld szemében csalódottság, és elnyomottság uralkodott, a keze furcsán görcsös volt, amivel átölelte újdonsült barátnőjét. Szőke haja most fel volt zselézve, de egy része macsósan a szemébe lógott. Ellenállhatatlan volt! Az egyszerű, iskolai egyen-ing jól mutatott rajta, és a z iskola farmer nadrágját is úgy viselte, mintha egyszerű gatya lett volna, fittyet hányva az iskolai szabályoknak, a kelletnél is lejjebb húzta, de még így is takart mindent. Bár még csak 13 éves, olyan izmos, hogy lefogadom, Roxit, és engem egyszerre is felbír emelni.

- Mit keresel még mindig itt Lilla? – mordult a lányra Roxi. – Egyártalán mi volt a valódi oka annak, hogy ide dugd a képed? – a barátnőm teljesen kikelt magából. Mint vad oroszlán, mint sértett vadkan, fujtatott veszett dühében. Lilla még kerekebb szemekkel meredt rá, és hátrált egy lépést, magával húzva Tomit is.

- Sajnálom, Iris, sajnálom! – suttogta a fiú, és közelebb lépett hozzám. Olyan képet vágott, mint aki mindjárt elsírja magát, nekem pedíg megesett rajta a szívem. Szőke, hosszú haja súrolta a homlokomat, csöpögő szemével az enyémbe nézett. Lilla ledermedt, de aztán rikácsolva elrántotta Tomit, aki villám gyorsan letörölte a könnyeit. Újdonsült barátnője egy sikkantás kíséretében kirántotta az ajtón, majd bevágta azt. Én meg csak bámultam utánuk, egyre jobban bőgve, és végül leroskadtam a földre. A szőnyegbe nyomtam az arcom, úgy bőgtem, a vállam reszketett, és Roxi érintésére összerezzentem.

- Ne sírj, kérlek! Ne sírj! – mondta a barátnőm. Megragadta a karom, és próbált felhúzni a földről, de én olyan voltam, mint egy rongybaba. Erőm elhagyott, szenvedve csuklottam össze újra, meg újra, a szememből patakzó könnyek elárasztották az arcomat, és bőszen csöpögtek a fehér gyapjú szőnyegre.  Roxi lefeküdt mellém, és próbálta szóval tartani mennem a lelket, folyton bíztatott arra, hogy kaparjam össze magam, álljak fel, és legalább menjek a szobámba, vagy a nappaliba, ahol nem kell majd a földön feküdnöm. Végül a két lábamat megragadva, a padlón húzott a nappaliba, és minden erejét összeszedve rárakott a krém fehér színű, sarok-kanapéra. Aztán egy pohárba jéghideg vizet öntött, odaállt a kanapé mellé, és megfenyegetett.

- Ha nem szeded magad össze, de sürgősen, azt kell mondanom, hogy nyakon foglak önteni ezzel a pohár vízzel! – s azzal megkocogtatta az üveget. Felemeltem a fejem, de vissza is ejtettem a kanapéra. Mintha a fájdalom tüzét gyújtották volna meg bennem, ami belülről pusztított, mardosott, kegyetlenül, elolthatatlanul. Vagy mégis el lehet oltani? Ezt a következő percben próbálta ki Roxi, aki tényleg rám borította a pohár tartalmát. Most már mindenem vizes lett-, noha nem a könnyektől, és végre majdnem teljesen kialudt a tűz. Megmaradt ugyan a z izzó parázs, de akaratommal elnyomtam azt. Felültem, és megráztam a csöpögő hajam, mint egy ázott bernipásztor kutya.

- Ne csináld ezt Iris! Te elég erős vagy ahhoz, hogy túléld ezt! – nem törődve a vízzel, Roxi letelepedett mellém. Nagyon jól esett. Hogy valaki komolyan törődik velem.

- Tudom, mit érzel! Nekem is törték össze a szívem, szinte hallottam, hogy ˝Reccs!˝, de felálltam. És habár nem olyan borzasztó erősen, mint te, ugyan azt érzem, mint te! – felemeltem a szemem, és mélyen az ő zöldjébe sandítottam. Nem értettem. Ez hogy jön ide? Megráztam a fejem, hogy egy kukkot sem értek abból, amit mond. Legalábbis az utolsó mondatot.

- Egy részről azért, mert nagyon át tudom érezni az emberek érzéseit, minden át ragad rám, másrészt pedíg, mert, habár nem akkora  a a vonzalmam, mit te közted, és Tomi között, de nekem is tetszik a srác… - lehajtotta a fejét, és elkomorult. Az ő szeméből is könnyek csorogtak. Odabújtam hozzá. A legjobb barátom volt, akit senki sem vehetett el tőlem.

- Tudod, Iris, én felül tudok kerekedni ezen az érzésen, mert neked Tomi borzasztóan fontos. Az első szerelem mindennél fontosabb, és az megmarad örökké. Az a legerősebb, és még öreg korunkban is feldobog a szívünk, ha meglátjuk életünk nagy szerelmét… De nekem Tomi egyszerűen csak bejön, és kész. Tetszik, mint megannyi fiú a suliban…

- De szóval ezzel azt akarod mondani, hogy te is szerelmes vagy belé? – kérdeztem meglepetten, és a könnyeim egy percre elapadtak.

- Kicsit. De neked Ő fontosabb. Tudod, mit határoztam el? – kérdezte aztán. Én pedíg komolyan nem tudtam. Roxiból most megannyi mindent nem lehet kinézni mostanában. – Azt határoztam el, - kezdte Roxi, - hogy megbüntetjük Lillát, e miatt a szemét húzása miatt. Benne vagy? – kérdezte. Még szép!

- De mit csinálunk? – kérdeztem. A kérdés jogos.

- Azt majd még kitaláljuk. De most gondolkozzunk! Biztosan azért csinálta ezt, mert olyannyira lealáztad az infó teremben, és mert tudta, hogy Tominak bejössz. Bosszúból.

- De hogy csinálta? Ha Tomi valóban szeret engem, akkor hogy csinálhatta ezt?

- Elcsavarta a fejét. Vagy bebeszélte neki, hogy ő jobb. Hogy népszerűbb, és te túl béna vagy… Számtalan a lehetőség!

- Oké… de láttad a srác arcát? Már biztos megbánta…

- Ja, ja, vagy csak megjátszotta, tudod, milyen nagy színészek a fiúk!

- Vagy őszinte volt! – vetettem ellene, és vettem védelmembe Tomit. – És vajon ő írta a levelet is?

- Az lehet! Mivel magyarul van… de akár más is írhatta. De lehet, hogy más anyanyelvű, és egyszerűen megírt valamit, és lefordítatta valakivel. – ránéztem Roxira. A szeme még vörös volt. Ahogyan az enyém is. Forrt bennem a düh. Ki akartam csinálni dühömben Lillát. Bármilyen eszközzel. Csak neki fájjon! Ezt még vissza kell kapnia!