10. Fejezet - Tornaterem

2012. febr. 21. 19:12 - írta Lunda

És itt a jól megérdemelt fejezet! Bocsi, hogy nem írtam a hétvégén, de családi problémák léptek fel, és ma jutottam géphez! Mindenkinek jó olvasást!

 

Másnap reggel korán keltem, és még idő előtt lementem az istállóba. Ezen a szombaton Kék Harisnyát nyergeltem fel, egy francia ügető kancát. Már javában ugrottam vele a pályán, mikor megérkezett Roxi, Liz, Bálint, és Jacques.  Elindultunk tereplovaglásra. Az erdőben ügettünk, nagy ködben, alig láttunk el egy méterre. Szerencsére a lovak jobbak voltak ebben, mert ha rajtunk múlt, már rég mindannyian elestünk volna. A fákon gyöngyöztek a vízcseppek, mintha könnyeztek volna, de fájdalmuk nem hagyta, hogy letöröljék a sírás nyomait. Csend telepedett az erdőre, a ködöt vele együtt vágni lehetett volna, és szendvicsbe tenni, majd lenyelni, hogy mi is oly csendessé váljunk. A lovak patáinak dobogásán kívül csak e csodás állatok szuszogása törte meg a némaságot, mi csendesen szívtuk magunkba a kora téli, vizesen hideg levegőt.  Egy kis ösvény-árokban fogtuk poroszkálásra a lovainkat, a koszos fehér eget nem láttuk, a fölénk hajoló fáktól. Leheletünk pár másodpercig látszódott, majd egybe vállt a köddel, s leszakadni látszott az ég alja, szürke arca mindjobban elszomorodott, szürke ajkai egyre jobban görbültek lefelé, szemeiben mindjobban könnyek gyülekeztek.

Úgy határoztunk, nem várjuk meg, míg végleg sírni kezd az ég arca, vágtára fogtuk lovainkat, kigaloppoztunk a rétre, hogy ne kelljen buckáktól tartani, és visszatértünk az istállóba. Azonban csak röpke 30 percig koptattuk az erdő ösvényét; úgy gondoltam, bemegyek a fedett lovagló térbe, bekapcsolódom a díjlovaglás csoporthoz.

Mikor vége lett az órának, visszavezettem Kék Harisnyát a boxába, és gondosan lecsutakoltam. Sietnem kellett, mert 10 perc múlva kezdődött a táncoktatás, és egyártalán nem volt szándékomban elkésni. Az öltöző felé siettem, mikor megláttam Lillát a falnak támaszkodva, mellette Tomi állt, pár centis távolságban. Lilla hátat fordított, anélkül, hogy észrevett volna, de aztán a válla fölött hátra nézett rám, és tenyerébe zárta Tomi gondterhelt arcát. A fiú aranyszőke, csillogó haját az ujja köré csavarta, majd végig simította Tomi mellkasát, egészen le, végig. Át kulcsolta a lábát barátja lábán, mindvégig feljebb csúsztatta, majd megcsókolta a fiút… mindezt Tomi úgy tűrte, mintha csupán csak egy kőszobor lenne, Lilla tehetett akármit. Teljesen őszinte undorral fordítottam hátat, majd lovagló pálcámat eldobva rohantam a másik irányba, csizmám kopogott a lovarda fagyott földjén. Jó nagy kerülővel értem el az öltözőmet, a falnak fordulva dobáltam le magamról minden lovagló ruhadarabot, és magamra kaptam az egyenruhámat. Hajamat gyors copfba fogva rohantam az iskola épülete felé, és rohantam végig a folyosókon, a megfelelő termet keresve. 5 perc késéssel nyitottam be az órára, a tanár rovó pillantását követően, és beálltam a sorba. Lilla és Tomi már ott voltak. A tanár úgy rendelkezett, hogy ezúttal a táncra felkérést fogjuk gyakorolni, és egy olyan táncot, ahol sok a pár váltás, hogy mind a kettőt egyszerre csinálhassuk.

Előre két lépés, hátra egy, előre egy, hátra kettő, forgás, körbe menés a tengelyünk körül, majd sorba állni, hátra lépni, egyet balra lépni a lány sornak, a fiúknak a másik irányba, felkérés, aztán mindez újra, elölről. Egész órán ezt vettük, mondhatnom sem kell, szédültem a pörgésektől, fájt már a lábam, azt sem figyeltem, melyik fiú forgat a karjai között, csak is az istállóban látottakon járt az eszem. Azon kattogott az agyam egész órán, majd a lyukas órában és, akkor is, mikor már az öltözőben vettük magunkra az egyenruha-fürdő ruhát, és a fejünkre húztuk a gumi úszó sapkát, becsípve a hajunk, kifeszítve a fejbőrünk, és fázva, köntösben átmenni a medencékhez. A víz kellemesen meleg volt, kissé kifáradtam a bemelegítésnél, és lejött az úszósapkám a gyors tempóknál. Aztán párokba osztottak minket, versenyeznünk kellett. Roxi megbökött hátulról.

- Nézd, ki a párod! – mondta izgatottan, és oldalra pillantottam. Tomit láttam a másik úszósáv előtt, egyen-gatyában, nagy vádlival, barnás bőrrel, melyen vízcseppek szikráztak a beszűrődő sápadt napfényben, izmos felsőtesttel, a jellegzetes bemélyedéssel a két kidudorodó mellkasa között. Haja a fejéhez tapadt, amit aztán felborzolt, cseppeket repítve minden felé. Egyenes háttal állt, de mégis úgy mint egy csődtömeg, olyan macsó volt, és sármos, mégis olyannyira elkeseredett, kedvetlen, és szomorú. Kedvem lett volna odamenni, megkérdezni, mi a baj, és vigasztalni, de ott állt mögötte Lilla, fejét a fiú vállára téve. Szóval ő lesz Roxi párja! Szívből kívántam, hogy a barátnőm porrá verje a csajt.  Ekkor sípszó hallatszott, az előttünk lévők bele vetették magukat a vízbe, és gyors sprintben úszni kezdtek a túlsó ˝part˝felé. Név szerint Olivér, és Jacques. Őket követte Liz, és Arnold, Liz laposra verte a fiút, aki a vereség után görbe háttal kászálódott ki a medencéből. Aztán sípoltak, és Tomi belevetette magát a vízbe. Egy kecses fejessel, de a következő percben már úszott is. Lilla kis hijján elesett, hogy a fiú kifutott alóla. Én is vízbe vetettem magam, 2 méterre Tomitól, aki már ultra gyorsasággal repesztett. De aztán hirtelen megállt, és hátra nézett. Nem hallotta maga mögött más karok csapkodását, és más lábak tempózását. Rám pillantott. Elmosolyodott, mire én mégjobban tempózni kezdtem. Bevárt, majd előnyt adott. Megvárta, míg egy méterre leszek a ˝part˝-tól, majd ő is elindult. Természetesen én nyertem. De mégis ő rugaszkodott ki előbb a vízből. Míg én küszködtem, ő ott ált a mozaik-csempén, ami az uszodákra jellemző, és a kezét nyújtotta. Megragadtam, ő pedíg gyengéden kihúzott a vízből. Kicsit késve engedte el a kezem, de nem volt baj. Aztán futottunk, és odaálltunk az oktató elé, aki eléggé lehordta Tomit.

- Megállni, mi?! Bevárni? Előnyt adni?!  Segíteni?! Ez nem illem óra, fiacskám!  A kisasszonynak meg jót tenne, ha ki tudna kecmeregni saját maga a medencéből. Mi lesz? Ott fog megfulladni?! Nem, majd jön a hercege, és kihúzza! Egy medencéből?!?  - kiabált. Lilla rosszindulatúan felnevetett, én pedíg legszívesebben lekevertem volna neki egyet, vagy belöktem volna a vízbe. Roxi ölő pillantást vetett a lányra. Az oktató még nem sípolt, tovább szidta Thomast, aztán rá ripakodott Lillára is.

- Jó lenne, ha maga meg elhallgatna! – kiabált. Aztán Tomihoz, meg hozzám fordult. – Sor vége! – majd belefújt a sípjába. Roxi belevetette magát a vízbe. Jól akart startolni, hogy elverje Lillát. Ellenben ő nem ugrott. Kétsége esve remegett a medence szélén.

- Mi van?- ripakodott rá a tanár. – Nem mer beugrani?!? Nyámnyila népség! És még ő röhög!

- Tanár úr, kérem, engedje meg! – léptem elő a sor mögül, és néztem könyörgőn a tanárra.

- Hát jól van, nem bánom. - legyintett ő. Lilla fel sem fogta, mi történik. Neki futottam, majd teljes erőmből belelöktem a medencébe. Ő meglepetten sikoltott fel, és remélem lenyelt pár korty vizet is, minden esetre elmerült. Roxi eközben már futott is visszafele, és beállt az osztály többi tagja mellé kacagni. Én sem állhattam meg. Elnevettem magam, majd nem bírtam abba hagyni, röhögő görcsöt kaptam. Thomas is velünk nevetett, az oktató is meg-megremegett, de próbálta elfojtani a fel-feltörő kacajt.  Eközben Lilla a felszínre úszott, úszó sapkája félig lejött róla, eláztatva a haját. A lány köhögött, majd kinyúlt a vízből, megmarkolta a korlátot, és kikecmergett a medencéből. Köhögve-prüszkölve ült le egy padra, de senki sem ment oda hozzá, hogy legalább egy törölközőt nyújtson neki. Mert mindenki nevetett rajta. Megérdemelte. Az óra többi részében felmérés volt; Oda, vissza kellett úszni. A tanár azt mondta, félévkor is leméri, és ha nem javítunk, egyes.  Ezzel vége is lett, indulhattunk öltözni. Roxival az utolsó előttiek voltunk, akik elindultak a szobájukba. At utolsó Lilla volt, aki vagy negyed, vagy fél órán keresztül szárította a haját, és ráparancsolt Tomira, hogy várja meg. A fiú ott dekkolt a női öltöző előtt, és mikor mi is elhagytuk a helységet, megragadott engem. A kezembe nyomott egy cetlit, nem szólt hozzám, és aztán engedett menni. Még a folyosón kihajtogattam a papírt, és Roxival együtt olvastam el.

Gyere el holnap 3-kor a falmászós tornaterembe!

Tomi

- Vajon mit akarhat? – kérdezte Roxi, és kikapta a kezemből az üzenetet. Nekem persze fogalmam sem volt. Lehet, hogy ott lesz Lilla is.  Mindketten gondolatainkba merülve mentünk végig a kisebb tömegben a folyosókon, Melyek kiugró tetőrészeibe vájt ablakokon kopogott az eső, és beszűrődött némi fény.  Emellett a plafonról lelógó csillárok is ontották magukból a fényt, melyek megtörtek az üvegkristályokon, és táncot jártak a krémszínűre festett falakon.  Több lépcsőt megmásztunk, mire ott álltunk már a szobánk előtt, jó sokáig tartott, már régen becsengettek a következő órára, mázli, hogy lyukas óránk van. A mi kis ˝postaládánk˝- ból egy boríték lógott ki, és mielőtt megfoghattam volna, Roxi már el is ragadta, elolvasta a címzést, és átnyújtotta nekem.

- Egy újabb hódolói levél! – mondta, és míg én elkezdtem kinyitni az enyhén csillámló, ezüst borítékot, Roxi bedugta a szobakulcsot a zárba,  kétszer elforgatta, és miután kattanás hallatszott, elforgatta az aranyszínű gömb kilincset, és benyitott az előszoba – nappali - konyhába. Levágtam magam a kanapéra, és olvasni kezdtem az újabb levelet.

Kedves Iris!

Ezen a napon újfent elbűvöltél, a fellegekben jártam, mikor forgathattalak karjaimban. Oh, mily leírhatatlan kecsességed, szépséged, és ó, milyen bájos vagy, habár láttam rajtad, hogy valami gond felhőzi határtalan derűsséged. De újfent azt mondhatom, hogy megerősítetted bennem az irántad való gyengéd érzelmeimet. Kérlek, írj nekem levelet, epekedem érte, hogy olvashassam kezed írását, hogy magamba faljam gyönyörű betűidet, hogy érezhessem, velem vagy!

Titkos Hódolód

De most őszintén! Ez az ember nem normális, én kecses, vagy bájos?! Ó, bárcsak így lenne! A lényeg az, hogy az osztályba jár. Rövid, de megrázó leveleket ír… és még hogy én válaszoljak neki, ó, Isten ments! Engem ez igazán megrémít, nem volt elég, egy levél, folyamatosan traktálni akar az ostoba irományaival?! Meglepő, de én nem úgy reagáltam ezekre a levelekre, mint a filmekben szokás. ˝Ó, vajon ki lehet az én titkos hódolóm? Jóképű? Izmos? Talán ha jobban ismerem, akkor lehet vele közös jövőnk? Óh, úgy érzem, már most beleszerettem…!˝ Pfúj, nem ez engem teljesen hidegen hagy. Még szép. Egy mozdulattal összegyűrtem a levelet, és a kukába hajítottam. Roxi azonban felkiáltott.

- Iris! Téged nem is érdekel ez?

- Még szép, hogy nem! Teljesen hidegen hagy, ez az ostoba gyermeteg valami!

- Ezt nem mondod komolyan?! Épp hogy ez a lovagias! Hogy levelet ír, behódol, fokozza az izgalmat azáltal, hogy nem fedi fel kilétét… Ez… ez már… …. Romantikus! – mondta a barátnőm, én pedíg meghökkenve néztem rá.

- Roxi, te egyre hülyébb leszel, úgy veszem észre! – fakadtam ki, de ő meg sem hallotta. Egyik fülén be, a másikon ki. De én aztán leültem a szobámba, és nekiláttam megcsinálni a hétvégi leckét, és megkértem Roxit is, hogy ő is csinálja. Így sokkal ismerősebb volt a helyzet. Roxi a minta diák, aki vidám, és szófogadó, segítőkész, de olyan nem ejt ki a száján, hogy ˝Romantikus!˝ Ez a szó sokkolt, főleg úgy, hogy Roxitól hallottam. Lehet, hogy félre ismertem…? Kétségek között hánykolódva bámultam ki az esőbe, és firkantottam néha pár betűt, vagy számost a füzetembe, míg el nem jött a tenisz ideje. A buborékban lévő pályák egyikére mentünk, és forgót játszottunk, a tét az ötös volt. Úgy hozta a sors, hogy egészen sokáig benn maradtam, és aztán Roxi került velem szembe. Rám nézett, látta, hogy kétségbe vagyok esve, így direkt úgy ütött, hogy elhibázza, így ő esett ki. Már csak Lilla, Max, Liz és én maradtunk. Én álltam a sor végén, Lilla és Max elintézték egymást, A lány esett ki, csaknem neki vágva az ütőjét a földnek, és aztán Liz kiejtette Maxot. Már csak mi maradtunk, az ötösért. Én szerváltam. Ütöttem, és Liz is ütött, Megvártam, míg a zöld labda lepattan, minimális port felkavarva a földről, majd erővel beleütöttem egyet. A vonalra pattant, a tanár új adást kért. Ezúttal Liz szervált, még időben visszaütöttem, épphogy a vonalon belülre. Liz azt hitte, hogy kimegy, ehelyett az ellenkezője történt. A lány nem is mozdult, bízván abban, hogy én rontok. Elszámolta. És én nyertem. Felugrottam a levegőbe, és feldobtam az ütőm, majd elkaptam. Enyém az ötös!!  A fellegekben jártam. Liz intett, oda mentem a hálóhoz, és kezet fogtam vele.

- Gratulaison! – mondta. Őszintén, láttam a szemében. Ő bármikor megnyerheti, bármelyik órán kaphat ötöst, ellenben velem, akinek megint csak szerencséje volt. A lúzerek mázlija, - ahogy én nevezem. Nem volt több óránk. Az óra többi részében fonák ütéseket gyakoroltunk, de ez nem mindenkinek ment túl jól. Mint például Lillának, aki elhibázta az ütést, és hisztizve vágta oda a földhöz az iskola tulajdonában álló nem éppen elhasználódott, új ütők egyikét. Ezután a tanár berágott, és minket büntetett miatta; 7 kör futással. Mire az órának vége lett, izzadtam, és bűzlöttem, mint egy döglött hal. Így nem vettem le egyen-torna ruhám, abban mentem a szobánkba, és egy frissítő tusolás után vettem vettem csak fel az iskolai sima egyen ruhát.   Aztán Roxival elmentünk ebédelni. Finom rántott sajtot, krumpli pürét, és meggybefőttet ettem, hozzá hűsítő vizet kortyolgatva. Nyugodt voltam, habár nem messze tőlünk Lilla markolta Thomas kezét. A fiú rám pillantott, és úgy, hogy barátnője ne lássa, megeresztett felém egy szédítő mosolyt. Fehér fogai majd´elvakítottak, szívem hevesebben kezdett verni. Én is mosolyogtam, habár csukott szájjal, és intettem is neki egyet, félénken. Úgy vágytam rá…!  De mit is tehettem Lilla ellen? Én gyengébb voltam, mint ő. Lilla arra született, hogy piszka - fúra legyen, szép és népszerű. Ellenben velem. Persze én is tudtam ilyen lenni, de nem olyan, mint ő. De igazi ellenségek lettünk. Olyanok, hogyha egymásra néznek, a tej is összemegy félelmében.

**********

Aztán lassan, vánszorogva, elérkezett a másnap 3 óra. Egyen-farmerben és kockás, rövid ujjú egyen blúzban mentem a tornateremhez. Senki sem volt a 0. Emeleten. Hasam görcsbe rándult, ahogy arra gondoltam, mi fog rám várni. Óvatosan lenyomtam a rézkilincset, és kinyitottam az amúgy sem bezárt, párnázott ajtót. Körbe pillantottam. A mászó falak egyikénél ott támaszkodott Tomi, oda ballagtam hozzá, és leültem a földre. Felnéztem gondterhelt arcába. Köszönt. Én is.

- Miért írtál nekem üzenetet? – kérdeztem bele nézve nagy, kábító zöldjeibe. Ó, azok a szemek…

- Csak beszélni szerettem volna veled. – mondta, és már bele is fogott. – Tudod, a szívem sokszor mond mást, mint az agyam. Lelkem téged akar, agyam pedíg a hírnevet, népszerűséget, és vele együtt Lillát. De hidd el, én már megbántam!  Akarlak téged, és… - kezébe temette arcát, majd megrázva a fejét újra rám nézett.

- Ó, ezen mi a bonyolult?! - kérdeztem, kissé talán túl hevesen is. – Lillát kidobod, ott leszek én, ennyi! – mondtam. A fiú kétségbe esése komolyan megijesztett.

- Mi van? Mi ez a baromság?! Eskü kötelez, összeházasodtatok Lillával, vagy megölnek, ha lekoppintod?! – kérdeztem tőle idegesen. -  Thomas, kérve kérlek, könyörgök, nézz rám, és mond el, mi történt valójában!

- Lilla… megfenyegetett… Utál téged…

- Ó, mondj valami újat! – sóhajtottam fel.

- Azzal tart sakkban, hogyha elhagyom, megkeseríti az életed!

- Jaj, ugyan már! – sóhajtottam fel, de elsápadtam. Lillából nagyon is ki lehet nézni.

- Kés volt a kezében. Te… nem hiszed el, milyen az! – majdnem sírt. De visszatartotta a könnyeit.

- Tomi, mit csinált még? – ragadtam meg a fiú karját. Nem hittem a fülemnek. Lilla képes ilyenre?

- És drogozik. Cigizik. Pedíg még csak 13 éves. Megláttam, egyszer, és akkor elkapott. Üldözési mániája van, vagy mi, de kést tart magánál.  – legyinteni akartam, de nem bírtam. Drogozik? Minek? Honnan szerzi?

- Honnan szerzi a cuccokat? – kérdeztem.

- Jaj, Iris, ugye te nem…

- Hát persze, hogy nem! - kiáltottam fel.

- Vannak haverjai. A szakközépben. Meg egy bátyja. Ő szállítja neki a cuccot.

- A saját tulajdon bátyja?! – leesett az állam.

- Mostoha. – mondta Tomi.

- Na és? Az még nem mentség arra, hogy egy nála sokkal kisebb embert öljön meg! És mióta csinálja…? Mármint Lilla?

- Mindent kitálalt. Cserébe, hogy… - elhallgatott, elharapta a mondat végét, és inkább csak válaszolt. – A tanév kezdete óta.

- És hol? – kérdeztem.

- A suli mögött. Titokban. Meg elhívja őt a bátyja a titkos bulijaikba, az éjszaka közepén.

- Ezt csak kitaláltad! . mondtam hirtelen.

- Higgy nekem, légy szíves! Te kérted… - Thomas szemében megint láttam olyan szomorúságot, amitől könnyezni kezdtem. - Hiszek neked… Persze, hogy hiszek!  - mondtam, és megsimítottam izmos karját. Ő gyöngéden letörölte könnyeimet.

- Nem hagyom, hogy bántson! – mondta. – Pokolba Lillával… - súgta, és rám hajolt.

- De Tomi, ha tényleg ez a helyzet, akkor tennünk kell valamit! – ellenkeztem, kicsit messzebb tolva magamtól arcát.

- Mit csinálhatnánk? – kérdezte. – Akkor ő is csinál valamit Veled, azt pedíg nem tehetem!

- Magadat nem is félted? – kérdeztem meglepetten.

- Mitől félteném? Ha akarom, én még csak csak legyőzöm, két késsel a kezében, de te…

- Hát kösz! – mondtam. – Így leértékelni! Azért tudok egyet, s mást!

- Hát… akkor miért vagy úgy oda? – kérdezte, és hátulról átölelt. Közel húzott magához, kisöpörte az arcomból az oda hulló barnás tincseket, majd arcát az enyémhez nyomta. Hátra döntött, közben száját az enyémre tapasztotta. Aztán felkapott, gyengéden lerakott a földre. Guggoltam. Ő is így tett, és megpuszilta a szám sarkát. Majd homlokomtól orrom vonalát követve, végig húzta mutató ujját az arcomon, egészen ajkaimig, s onnan le államtól a nyakamon keresztül. Kezemet magam elé tartva markoltam az övét, majd még mindig fogva a másikét, kezeinket a földre raktuk.

- Tudod, én félig francia vagyok! – mondta hirtelen a fiú, én pedíg kisöpörtem szőke haját a szeméből.

- Ezt miért mondod? – kérdeztem meglepetten.

- Mert csak ők tudják, hogy kell igazán csókolni! – mondta, s mikor ajkaink újra eggyé váltak, éreztem nyelvét a fogaimon. Beleborzongtam, és hevesen öleltem magamhoz.  13 éves vagyok. Ennyi év alatt nem éreztem valaki iránt ilyen heves vágyat, még soha. Ekkor Tomi eleresztett, és a földre ereszkedett. Hihetetlen vágyat éreztem, hogy odalépjek mellé, mert a közöttünk tátongó űr incselkedett velem. Átmerjem-e lépni?